Mi, emberek úgy vagyunk vele, ha hallunk egy hírt a rádióban, hogy valaki meghalt, elütötte a villamos, hév, autóbalesetet szenvedett, legyintünk együtt és megyünk tovább. Úgy gondoljuk, hogy velünk ilyen nem történhet. Más meghalhat, mást érhet betegség, baleset, de velünk nem. Mi sérülhetetlenek vagyunk, örökké fogunk élni. Én is így gondoltam, egészen a tegnapi napig. Amikor majdnem meghaltam. Nem sokon múlott.

Ki kell fel úgy, hogy ma majdnem meg fog halni? Senki. Tegnap én is normálisan felkeltem délben, majd tettem, vettem, ettem. Kora este elindultam a csapatom meccsére, megnézni őket. A sérülésem szerencsére szépen gyógyul, ha minden jól halad, egy hónap és újra játszani fogok. Nos, megnéztem a meccset, amelynek este kilenc órakor vége lett. A busz, amivel el tudtam volna jutni Kelenföldre, majd négyes metróra szállni, előttem öt perccel ment el. Gondoltam megyek villamossal a Móriczig, de eltévedtem. Végül leültem a buszmegállóba és vártam. A kiírt 141-es helyett egy Volánbusz érkezett, amelyre fel is szálltam és eljutottam Kelenföldig, majd onnan kényelmesen utaztam egészen az Örsig. Ott láttam kiírva, hogy öt perc múlva indul a hév, három perc múlva a 45-ös busz. Vacilláltam, melyikkel menjek, hogyan jussak haza, végül a busz mellet döntöttem. Leszállva a buszról átvágtam az úttesten, mondván ilyenkor egy autó sem közlekedik. Majd láttam, hogy itt a hév, amivel jöhettem volna. Át akartam kelni, de a sínen megálltam végül, gondoltam mégiscsak megvárom, amíg elmegy a hév. Eszemben nem volt, hogy Gödöllő felől jönni fog egy hév, csak arra figyeltem, ami a megállóban állt. Majd később arra lettem figyelmes, hogy a hév nagyon elkezd dudálni, sípolni, mindent csinálni, amit csak lehet. Hirtelen jobbra néztem és megláttam, hogy öt méterre van tőlem a hév, majd ugrottam egy jó nagyot a járdára. A hév megállt, a sofőr természetesen káromkodott egy sort és mindenki nézett, hogy jól vagyok e. Felálltam, hirtelen azt sem tudtam, ki és mi vagyok. Nem akartam elhinni, hogy túléltem. Egy srác leszállt, meg kérdezte hogy vagyok, és hazakísért. Meredten bámultam az utat és nem tértem magamhoz. Mikor a házig elértünk, megköszöntem a srácnak, hogy idáig kísért és elment. Több mint tíz percig ültem és ültem. A kezem remegett, a gyomrom görcsben állt, ziháltam, kapkodtam a levegő után. Túléltem és majdnem meghaltam. Ez a két szó visszhangzott a fejemben. Lábamra tekintettem és láttam, hogy sebes, vérzik, de cseppet sem érdekelt. Ennél csak súlyosabb történhetett volna velem.

Mi vezetett idáig? Miért haltam meg majdnem? Lehetne mondani, hogy az apró dolgok. Hogy öt perccel előttem ment el a busz, hogy eltévedtem és nem villamossal mentem, hogy az egy perccel korábban érkező volánbuszra szálltam fel, hogy az Örstől nem hévvel jöttem, hanem busszal és így tovább. Minden egyes apró momentumot meg lehetne vizsgálni és végig pörgetni. Teljesen felesleges. Ennek sokkal bonyolultabb és több oka van. Valamiért majdnem meghaltam, de valamiért mégis élek, írok, és lélegzem. Belegondolva, fogalmam sincsen, hogyan tudtam akkorát ugrani, amikor megláttam a hévet. Négy-öt métert ugrottam legalább. Mintha valaki lökött volna, hogy minél jobban eltávolodjak az érkező vonattól.

Hogyan fogom feldolgozni? Fogalmam sincsen, de az egészen biztos, hogy innentől kezdve soha nem fogok a sínre lépni, ha piros a lámpa és ott várni a másik hévet, hogy elmenjen, és sokkal figyelmesebb leszek. Megpróbálom értelmezni mi szükség volt erre, a miérteket keresni arra a válaszra, miért haltam majdnem meg. De a legfőbb kérdés, miért maradtam életben?

Senkinek nem kívánom, hogy ilyet éljen át, mint amit én átéltem. Tudom, én voltam a hibás, én nem figyeltem eléggé, de időben jobbra néztem és ugrottam. De a kép, ahogyan a hév dudál és világít, ahogyan jobbra nézek és gyorsan közeledik a vonat, majd elugrom örökké belém égett. Amíg élek, ezt soha sem fogom elfelejteni! És hálás vagyok az őrangyalomnak, Istennek, nagyimnak, bárkinek, akinek köszönhetem, hogy még itt vagyok. Mert számtalan befejezetlen munkám és dolgom van, amit végre akarok hajtani ezen a csodás bolygón. Lehet, hogy óriási közhely, de: egy életünk van és vigyázzunk rá!

• Üdvözlöm, Kedves Gabi!
• Üdv, Doki!
• Mi lehet annyira fontos, hogy, megzavarta a nyaralásomat a családommal. Mi szél hozta ide?
• Nem a szél hozott Doktor, hanem a metró.
• És én eddig teljesen nyugodt voltam, de hogy újra látom, a vérnyomásom legalább visszatért a megszokott szintre. Szóval mi a gond, baj, mert az gondolom, van, ha újra vette a bátorságát és eljött hozzám.
• Az van Doktor. De még mennyi!
• Este mentem volna vissza a Balatonra Kis Grófo koncertre, de telefonálok a feleségemnek, hogy nem érek oda. Biztosan ismeri a nézését, meg a járását, hogy mennyire szeretem.
• Ne is mondja Doki. Három napja nem eszem, nem iszom, nem alszom. Megtudtam, hogy ő fog fellépni a gólyatábor utolsó napján! Sorscsapás ért engem. Nem elég a sok gond és baj, még ez is…
• De hiszen ez csodás! Ennél szebb és jobb hír nem is lehetne! Kér majd tőle egy autógrammot? Roppant hálás lennék. Egy ilyen híres és remek zenész fogja tiszteletét tenni a gólyatáborukban. Meg sem érdemli Kedves Gabi, meg sem érdemli!
• Azon gondolkozom, hogy vissza is mondjam az egészet!
• Meg ne tegye! Ne csináljon őrült dolgot, még a végén megbánja! De hallgatom, mi a baja, gondja?
• Tudja Doki, az exem óta senkim sem volt, vagyis ez nem igaz, volt egy lány, akivel randiztam, de elkezdtem volna beszélni vele az irodalomról, és azt sem tudta, kik voltak a tagjai a tragikus Triásznak, nem tudta! És szűz is volt a lány!
• Hát ez! Meg is értem, hogy nem jött össze vele. Ilyet nem tudni! A kisfiam hároméves, de már kétszer elolvasta az Oidipusz királyt. Ráadásul még szűz is volt a lány, ez felháborító!
• Ugye Doki? Teljes mértékben!
• És még valami, baj, gond, panasz?
• Az exem, hát ki más! Írtam neki egy megbocsájtó üzenetet, mert egyszer részegen elküldtem vissza az édesanyjába, és nem rég írtam neki, hogy sajnálom, de hallani sem akar rólam…
• Hallatlan! Hallatlan Kedves Gabi! Ezek a hülye, beképzelt lányok?
• Igen, de még mennyire!
• És esetleg más probléma?
• Igen, hogyne! Minden lánynak van pasija, bármelyik lány tetszik, kinézem és van barátja! És megőrülök Doki, megőrülök!
• Mit nem mondd! Az emberek párkapcsolatban élnek, ezt nem is hittem volna! Mit merészel egy lány, hogy van pasija? Hát mit gondol?
• Ugye most maga végig ironizál?
• Magyartanárnak készül ugye?
• Igen.
• Akkor tudnia kellene felismerni az iróniát! De az isten szerelmére! Ezek nem problémák, maga, maga szerencsétlen, és én meg emiatt késem le este a Kis Grófo koncertet! Na, ez probléma! De milyen tanácsot adhatnék, mit adjak?
• Maga az orvos, van diplomája is, ha minden igaz!
• A hároméves gyerekem nem nyavalyog ennyit, örültem, hogy megszabadulok tőle, erre megkapom magát! Valami igazán komoly gondja van esetleg, ami tényleg súlyos?
• Ő, hát izé, nincsen barátnőm, meg a lányok, mindenkinek van pasija, meg félek az egyetemtől, meg a gólyatábortól, meg minden!
• A gólyatábortól? Ne féljen. Fel fog ott szedni annyi csajt, hogy nem igaz! Különben is, semmiségeken lovagol!
• Kérem, a lovagol szót ne hozza fel, eszembe jut az exem, és, és…
• Persze, sírjon, nem esett elég eső a múlthéten. Ha így fog viselkedni, hozzáállni, a lányok persze, hogy nem állnak szóba magával!
• Hát de, hát de, mit csináljak?
• Mondtam már, hogy legyen Férfi! A hároméves kölykömben több tökösség van, mint önben! Jó pasi, ne aggódjon! Ha hozza a jobbik arcát, amit én nem ismerek, de tételezzük fel, hogy létezik, és elő tudja varázsolni, akkor nem lesz semmilyen gond. Meg a gólyatáborban igyon, érezze jól magát, biztosan lesz olyan lány, akinek nincsen senkije, vagy ha van is, akkor majd nem lesz. Tudja, egyszer minden véget ér.
• Mint ahogyan Máté Péter énekelte?
• Mint ahogyan ő. Legközelebb remélem, azért jön el hozzám, mert nem tudja eldönteni, melyik csajt vigye fel magához. Komolyan mondom, jó pasi, sportos, elvileg jókat ír, meg, meg, meg biztos sok remek tulajdonsága van még. Nézzem csak rám! Negyvenéves elmúltam, de még most is bárkit fel tudnék szedni, de ott a feleségem, akivel már húsz éve vagyok együtt. Képzelje, pont az egyetemen ismertem meg őt. Ráadásul az ELTE-n.
• Remélem nekem is szerencsém lesz majd Doki!
• Nagyon bízom benne Kedves Gabi! De most ha nem haragszik mennem kell. Kis Grófora nem érek vissza, de ha szerencsém lesz, Lagzi Lajcsit még meg tudom hallgatni. Minden jót, egy hónap múlva jöjjön vissza, és beszámolót kérek, hány csajt szedett fel!

Gyomorgörcs, idegesség, hányinger. Mintha az érettségi szóbelim ma lenne, és semmit se tanultam volna. Pedig erről szó sincsen, már három éve letudtam az érettségit. Mégis, ez az idegesség. ,,Beszélnünk kell. Nem telefontéma. Átmegyek hozzád”. Visszhangzott a barátnőm szavai, amelyeket tegnap mondott a telefonban. Vele már három hónapja vagyok együtt. Ez személyes rekord, hiszen az eddigi kapcsolataim többnyire nagyon rövid távúak voltak. Előfordult, hogy mindössze három óráig volt barátnőm. Ehhez képest ez az időszak már, amióta együtt vagyok a ,,párommal”, nagyon hosszú idő. Hogy én mennyire utálom ezt a szót: párom. Ez a fellengzős, fentebb stíl, hogy nekem ,,párom” van, te neked meg, maximum barátod vagy barátnőd, én több vagyok nálad. Ezzel a szóval egyébként az is a baj, hogy nem nevezünk meg konkrét személyt, nemet. Volt olyan, amikor beszélgettem egy sráccal, említi, hogy neki már két éve párja van. Kérdem tőle, na, mutatsz képet, dögös a csaj? Erre meg azt válaszolja, hogy férfi az illető.

Azt mondta a barátnőm, hogy délután hatra jön át hozzám. Mindjárt hat óra. Fokozódik az izgalom. Az első barátnőm Facebookon dobott ki. A másodikban volt annyi tisztesség, hogy találkoztunk, elmondta a dolgokat, hogy nem tudott túllépni az előző pasiján, meg nem szeret engem. És most jön a harmadik szakítás? Csengetnek. Itt van. Most. Nem hiszem el. Miért ért ide ilyen hamar? És miért csengett? Tudja a kódot, simán be tud jönni. Komoly dologról van szó. Lehet nem is jön fel, hanem azt akarja, hogy lemenjek. De akkor miért nem telefonál? Ezek a nők. Az a pár lépés, amíg kiérek a konyhába, majd beleszólok a kaputelefonba, valóságos kínpercek. Mint amikor a matektanárom kihívott felelni, én semmit sem tudtam, de mégis ki kellet menni. Megfontolt lépések, lassan, nem sietünk sehová.

• Szia, Drágám! Itt vagyok, gyere fel, nagyon várlak már!  
• Ő, izé, én csak a pizzát hoztam…

No, fene. Rendeltem volna pizzát? Úgy tűnik. Nyitom a kaput, a futár felbaktat, átadja a pizzát és fizetek. Kínos egy jelenetsor volt. Sonkás kukoricás. Valóban ezt rendeltem egy órával ezelőtt, teljesen ki is ment a fejemből. De most nem vagyok éhes, egy falat se menne le a torkomon.

Alig telik el pár perc, újra csengetnek. Most már tényleg ő lesz az. Kevésbé izgulok, mint amikor a pizza futár csengetett. A gombóc visszább szorul a torkomban. Beleszól, hogy menjek le, siet, nincsen sok ideje. Hatra már máshová kell mennie. Ez nem jó előjel. Pontosan ettől féltem. Siet. De hová? A nagyszüleihez? Találkozik egy barátnőjével? Vagy? Mihelyt leérek hozzá, ott áll előttem. A napfény megvilágítja gyönyörű szőke haját, az arca pirosan ragyog. Nem magas, de most mintha hirtelen két méter magassá nőtt volna. Mint egy óriás. Felnézek rá és belenézek mélyen a szemébe és látom, hogy valami nem nincs rendben. Eltűnt az a ragyogás, amely az első randin benne volt, amikor először megcsókoltam, amikor először lefeküdtünk. Most csak simán kék a szeme, semmi varázs, semmi nem rejtőzik benne.

• Szia – szólít meg érzelemmentesen.
• Szia – válaszolok neki, próbálnám megcsókolni, de ellök magától. Ennek nem lesz jó vége.
• Szakítok veled. Újra összejöttem az exemmel. Vége.
• De, de, de, miért? És hogy? – A gyomrom összeszorul. Titkon erre számítottam, ezt ,,vártam”, de most mégis lesokkolt. A titkos reménykedés, hogy nem, talán valami másról van szó. Aztán mégis. Pontosan erről van szó. Hogy vége. – Egyéb indok? Semmi?
• Semmi. Sietnem kell. Hat órakor már vele találkozom.

A követező pillanatban már azt veszem észre, hogy a szobámban vagyok és meredten bámulom a plafont. Hát ennyi volt. Legalább valami kedvesség, de semmi. Durván és őszintén, mintha szándékosan ez lett volna a célja, hogy a lelkembe gázoljon. Sikerült. Egy apró könnycsepp csordul ki a szememből, majd egyre több követi. Nem, nem szabad. A fiúk nem sírnak. Egy frászt nem.