Mi, emberek úgy vagyunk vele, ha hallunk egy hírt a rádióban, hogy valaki meghalt, elütötte a villamos, hév, autóbalesetet szenvedett, legyintünk együtt és megyünk tovább. Úgy gondoljuk, hogy velünk ilyen nem történhet. Más meghalhat, mást érhet betegség, baleset, de velünk nem. Mi sérülhetetlenek vagyunk, örökké fogunk élni. Én is így gondoltam, egészen a tegnapi napig. Amikor majdnem meghaltam. Nem sokon múlott.

Ki kell fel úgy, hogy ma majdnem meg fog halni? Senki. Tegnap én is normálisan felkeltem délben, majd tettem, vettem, ettem. Kora este elindultam a csapatom meccsére, megnézni őket. A sérülésem szerencsére szépen gyógyul, ha minden jól halad, egy hónap és újra játszani fogok. Nos, megnéztem a meccset, amelynek este kilenc órakor vége lett. A busz, amivel el tudtam volna jutni Kelenföldre, majd négyes metróra szállni, előttem öt perccel ment el. Gondoltam megyek villamossal a Móriczig, de eltévedtem. Végül leültem a buszmegállóba és vártam. A kiírt 141-es helyett egy Volánbusz érkezett, amelyre fel is szálltam és eljutottam Kelenföldig, majd onnan kényelmesen utaztam egészen az Örsig. Ott láttam kiírva, hogy öt perc múlva indul a hév, három perc múlva a 45-ös busz. Vacilláltam, melyikkel menjek, hogyan jussak haza, végül a busz mellet döntöttem. Leszállva a buszról átvágtam az úttesten, mondván ilyenkor egy autó sem közlekedik. Majd láttam, hogy itt a hév, amivel jöhettem volna. Át akartam kelni, de a sínen megálltam végül, gondoltam mégiscsak megvárom, amíg elmegy a hév. Eszemben nem volt, hogy Gödöllő felől jönni fog egy hév, csak arra figyeltem, ami a megállóban állt. Majd később arra lettem figyelmes, hogy a hév nagyon elkezd dudálni, sípolni, mindent csinálni, amit csak lehet. Hirtelen jobbra néztem és megláttam, hogy öt méterre van tőlem a hév, majd ugrottam egy jó nagyot a járdára. A hév megállt, a sofőr természetesen káromkodott egy sort és mindenki nézett, hogy jól vagyok e. Felálltam, hirtelen azt sem tudtam, ki és mi vagyok. Nem akartam elhinni, hogy túléltem. Egy srác leszállt, meg kérdezte hogy vagyok, és hazakísért. Meredten bámultam az utat és nem tértem magamhoz. Mikor a házig elértünk, megköszöntem a srácnak, hogy idáig kísért és elment. Több mint tíz percig ültem és ültem. A kezem remegett, a gyomrom görcsben állt, ziháltam, kapkodtam a levegő után. Túléltem és majdnem meghaltam. Ez a két szó visszhangzott a fejemben. Lábamra tekintettem és láttam, hogy sebes, vérzik, de cseppet sem érdekelt. Ennél csak súlyosabb történhetett volna velem.

Mi vezetett idáig? Miért haltam meg majdnem? Lehetne mondani, hogy az apró dolgok. Hogy öt perccel előttem ment el a busz, hogy eltévedtem és nem villamossal mentem, hogy az egy perccel korábban érkező volánbuszra szálltam fel, hogy az Örstől nem hévvel jöttem, hanem busszal és így tovább. Minden egyes apró momentumot meg lehetne vizsgálni és végig pörgetni. Teljesen felesleges. Ennek sokkal bonyolultabb és több oka van. Valamiért majdnem meghaltam, de valamiért mégis élek, írok, és lélegzem. Belegondolva, fogalmam sincsen, hogyan tudtam akkorát ugrani, amikor megláttam a hévet. Négy-öt métert ugrottam legalább. Mintha valaki lökött volna, hogy minél jobban eltávolodjak az érkező vonattól.

Hogyan fogom feldolgozni? Fogalmam sincsen, de az egészen biztos, hogy innentől kezdve soha nem fogok a sínre lépni, ha piros a lámpa és ott várni a másik hévet, hogy elmenjen, és sokkal figyelmesebb leszek. Megpróbálom értelmezni mi szükség volt erre, a miérteket keresni arra a válaszra, miért haltam majdnem meg. De a legfőbb kérdés, miért maradtam életben?

Senkinek nem kívánom, hogy ilyet éljen át, mint amit én átéltem. Tudom, én voltam a hibás, én nem figyeltem eléggé, de időben jobbra néztem és ugrottam. De a kép, ahogyan a hév dudál és világít, ahogyan jobbra nézek és gyorsan közeledik a vonat, majd elugrom örökké belém égett. Amíg élek, ezt soha sem fogom elfelejteni! És hálás vagyok az őrangyalomnak, Istennek, nagyimnak, bárkinek, akinek köszönhetem, hogy még itt vagyok. Mert számtalan befejezetlen munkám és dolgom van, amit végre akarok hajtani ezen a csodás bolygón. Lehet, hogy óriási közhely, de: egy életünk van és vigyázzunk rá!