Zárt, fülledt helyiségben ülök. Az ablakon át alig szűrődik be valami fény. Izzadok, nehezen veszem a levegőt. Több napja nem aludtam egy órát sem.  Éhes vagyok és szomjas. Velem szemben a falon a Vezér képe van kint. Gúnyos mosollyal néz engem, én pedig igyekszem kerülni a tekintetet, de nem lehet. A teljes falat betölti a kép. Cipő kopogást hallok, majd nyílik az ajtó, belép valaki. Elkiáltja magát:

 „Éljen a Vezér”.

Én nem állok fel. Odajön hozzám és lekever egy kurva nagyot.

„Mi van seggfej, nem hallotta mit mondtam, éljen a Vezér”.

Nem felelek semmit, erre újra pofán vág, az egyik fogamat kiköpöm az asztalra.

„Szóval vallomást fog tenni. Higgye el, jobban jár, ha szépen bevall mindent.”

A hanga éltes, erős. A tekintete szúrós. A kevés fény miatt nehéz kivenni az arcvonásokat, fiatal lehet, talán a húszas évei elején jár. Én továbbra sem szólalok meg. Felkapcsolja a kis lámpát az asztalon és felém fordítja. Erősen belevilágít a fénye a szemembe. A fogam megfájdul megint, nem azt ütötte ki, amelyik fájt.

„Na, mi lesz, halljuk, meséljen. Én csak ülök, jegyzetelek, maga meg bevall mindent.”

A lámpa továbbra is égeti a szemem, de legalább egy előnye van, nem látom a Vezér önelégült mosolyát.

„Kezdje már el, nem érek én rá sokáig.”

Nyelek egy nagyot. Becsukom a szemem, de továbbra sem szólalok meg.

„Látom kussban van. Így kérdezek. Meséljen arról, hogyan ismerte meg soros györgyöt?”

Úgy teszek, mint aki nem hallotta a kérdést, kezemet a fülem elé teszem, közel hajolok hozzá, jelezve felé, hogy nem hallom. Húzva az időt. Hogy minél tovább maradjak életben. Vagy nem. Jobb lenne minél előbb meghalni.

„Meséljen már arról, honnan ismerte meg soros györgyöt. Kezdjen már bele a kurva életbe.”

Kiált egy hatalmasat, az arca piros lett. Legalább ennyit sikerült elérnem, hogy mérges legyen.

„Rendben.”

„Na végre. Hallgatom.”

A székében hátradől, lábát felteszi az asztalra, elővesz egy cigarettát és rágyújt. A füst gyorsan elterjed a szűk, zárt légtérben.

„soros györggyel 9/11 után kerültem szorosabb kapcsolatba. Abban az évben érettségiztem, majd felvettek egyetemre. Kaptam egy remek lehetőséget rögtön a második félévben és ösztöndíjjal kiutaztam Amerikába egy félévre. Az ő által alapított egyetemre kerültem be, és hamar össze is futottam vele. Elsőre nagyon szimpatikus volt, nem sejtettem, hogy ő áll az egész terrortámadás mögött. Fogalmam sem volt az egészről. Nem sokat beszéltem vele, pár mondatot mindössze, de óriási hatással volt rám. Mondtam neki, ki vagyok, mi vagyok. Telefonszámot cseréltünk, megadta az ímélcímét, és azt mondta, majd keresni fog."

„És mikor kereste meg?”

„2010 után. Amikor a Vezér hatalomra került. Nem tetszett neki, hogy a Vezért kapta a szavazatok 99%-át, így eldöntötte, hogy romba fogja dönteni nagyszerű hazánkat és az egész kontinenst. Főképpen hazánk ellen fog támadást intézni. Nyár végén vette fel velem a kapcsolatot. Telefonon keresett meg, munkát ajánlott az ő itthoni egyetemén. Hogy vállaljam el, és ott tudom terjeszteni a liberalizmus eszményét, amely Európa bukását fogja majd okozni.”

„És mivel látta még el, milyen tanácsokkal?”

„Egyelőre nem sok mindennel. Megszabta, hogy mit tanítsak az egyetemen, hogyha tehetem mindennap az órám keretei között támadjam a Vezért, a fiatalokat ösztönözzem arra, hogy ne házasodjanak, hogy támogassák a cigány fiatalokat, és menjenek tüntetni, ha lehet.”

„Az igaz, hogy az egyetemen nyílt orgiák zajlottak, és főképpen az azonos neműek egymással közösültek? Ezzel megszegve Isten parancsát, a Biblia tanítását?”

„Igen. Igaz. Minden héten volt egy ilyen orgia. Miután lezajlott, vitáztunk egymással, meghallgattuk egymás véleményét. És elismerem, mennyire botrányos volt. Hogy volt véleményünk és el is mondtuk. Irodalmi műveket olvastunk. Amely belátom, hogy mekkora hiba volt.”

„Mikor vette fel önnel a kapcsolatot újra soros györgy?”

„A választások előtt. 2013-ban. Mindenáron azon volt, hogy ne a Vezér győzzön. De ugye, mint kiderült, nem volt sok eredménye, hiszen 99,9%-kal sikerült megnyernie a választást a Vezérnek. soros ekkor döntött úgy, hogy külső segítséget fog igénybe venni, ez így nem mehet tovább. Egy nagy találkozót szervezett, ott volt minden soros-ügynök. Pár százan lehettünk. Elmondta, hogy ő mindenáron meg akarja buktatni a Vezért. Hiába állt a Vezér mögött a teljes lakosság, ő eltökélt volt, hogy megszerzi a hatalmat. Ekkor még nem állt elő konkrét tervekkel, de a háttérben már dolgozott, mivel tudná megbuktatni a Vezért.”

„És ekkor szervezte meg a migránstámadásokat”.

„Így van. Ahogy mondja. Az volt az ötlete, hogy migránsokkal árasztja el az egész kontinenst, beleértve hazánkat is. Több millió migránst szabadít ránk. Újabb összejövetel volt, ott vázolta a terveket, a feladatokat, kit mit csináljon. Volt, aki kiállt a főbb terekhez és szidta a Vezért és szórólapokat osztott, hogy milyen jó, hogy jönnek a migránsok. Más főzött nekik. Más szállást adott nekik és így tovább. Én kocsival, teherautóval segítettem bejutni az országba több százezer migránsnak. A parlamentet el akarta foglalni soros sok-sok migránssal. A Vezért pedig meg akarta öletni. Majd szerette volna átvenni a hatalmat. Ez volt 2014-ben.

„És akkor tört ki a háború."

„Igen. Akkor. Két évig tartó háború volt. Részt vettem benne, harcoltam, több honfitársammal is végeztem. Mi, a migránsokkal több százezren voltunk.”

„Bocsánat, ki kell igazítanom. Több millióan.”

„Igen, elnézést. Közel annyi harcedzett, csataéhes, vérszomjas migráns volt. Akik napközben nők ezreit erőszakolták meg, akik senkire és semmire nem voltak tekintettel. Állattokkal közösültek, gyermekeket áldoztak fel.”

„Úgy tűnt, soros terve bevált. Mélységesen szeretett hazánkat elárasztotta több millió migráns. Igaz, a parlamentet nem foglalta el és a Vezért sem ölte meg. De a háború jól állt. És utána mi is következett?”

„Szeretett Vezérünk, nem féltve saját életét, felvette a harcot sorossal és a több millió migránssal. Kőkemény csaták voltak. A döntő ütközött 2016. október 2-án volt. Megsemmisítő vereséget mértek ránk és soros györgyre. Több millió migránst öltek meg.”

„Éljen a Vezér, hazánk dicső megszabadítója.”

„Éljen a Vezér.”

Kiáltom én is. Veszek egy mély levegőt. Szemem becsukom.

„Tovább, tovább, gyerünk. Nincs még vége”.

„Persze, folytatom. Kérhetnék egy kis pohár vizet?”

„Még mit nem. Folytassa. Nem kap inni.”

A torkom ki van száradva, már nyál sincs a számban, a dohányfüst az egész teret beterítette. A lámpafénye továbbra is égeti a retinám. A fogamba most még jobban belenyilall. Legyen vége. Legyen vége.

„Meddig fog még ez tartani?”

„Kihallgatás? Nem tudom, sokáig. Vagy nem. Ameddig kedvem lesz. De gyerünk, haladjunk. A győztes csata után nem adta fel. Tovább terjesztette a liberalizmus eszményét az egyetemen. Tüntetéseket szervezett, hírlapokat osztott. Hányan maradtak még a soros-bérencek?”

„Nem sokan. Tízen. Talán. A többiek kimenekültek. soros a háttérben próbálkozott még, de láttam rajta, hogy hitét vesztette. Az egyetemen, amit ő alapított a hazánkban, ott még dolgoztam és igyekeztem.”

„De szeretett dicső és hatalmas Vezérünk bezárta az egyetemet. Ezzel is egy újabb harcot nyert meg a sátán ellen.”

„Így van. Ekkor veszett el az utolsó remény is.”

„Jól van, megkímélem magát. Már csak be kell ismernie a vádpontokat és vége az egésznek.”

„Beismerem, hogy soros-bérenc vagyok. Hogy azon munkálkodtam a megismerése óta, hogy tönkre tegyem szeretett hazánkat. A Vezér ellen szerveződtem. Részt vettem a két éven át tartó kőkemény és véres háborúban, amelyben hazánk több százezer honfitársát elvesztette. És amely háború a Vezér győzelmével végződött. Elismerem, hogy a soros-által alapított egyetemen tanítottam, hogy ott terjesztettem a liberalizmus mocskát. Hogy Istentelen orgiákat tartottunk ott. Mindent beismerek.”

„Remek. Bánja bűneit? Elismeri hazánk megszabadítóját, uralkodóját, a dicső Vezért?”

„Igen. Bánom az összes bűnömet, amellyel hazánk ellen és a szeretett Vezér ellen elkövettem. Szeretem és tisztelem a Vezért."

„Remek. Végeztünk is. A dicső és megszabadító Vezérünk olyan kegyes volt, hogy választhat halálnemet. Melyik módon kíván meghalni?”

„Golyóáltali halál.”

Vonatút

A fülkében két ember ül. Egy férfi és egy nő. A nő negyvenes évei elején jár, hosszú szőke haja a válláig ér. Elegánsan kiöltözött. Fekete szoknya, fehér blúz. A jobb kezén, méghozzá a gyűrűsujján egy gyémántgyűrűt hord. Nyakában ezüstszínű lánc lóg. Unottan bambul kifelé az ablakon, nézi az elsuhanó tájat. Vele szemben ül a férfi.  Olvas. Méghozzá egy újságot. Szájában pipa füstölög. Nem akar a nő szemébe nézni, az arca elé teszi az újságot.

A férfi az ötvenes éveiben jár. Egyszerű, kopott fekete zakót visel, alatta fehér ing és virágmintás rózsaszín nyakkendő ékesíti elegáns öltözetét. Haja nincs, de ezt szégyelli, ezért kalapot hord. Ha az újság nem takarná el teljesen az arcát, látni lehetne fekete Cipője elegáns, öltözékének a legékesebb darabja, fényes, valódi bőr. A vonat zakatol. A fogaskerekek járnak. A nő nem keresi a kontaktust a férfival. Az órájára pillant. Majd megint a táját nézi és megint az óráját. A hajával is játszik. Leveszi a gyűrűjét, átteszi a másik ujjára. Leveszi és visszateszi a gyűrűsujjára. A fogaskerekek járnak. A vonat sípol, dudál, süvít, halad az úton előre. Nincs megállás, nincs kiszállás a vonatból. A nőnek melege van. Kinyitja az ablakot, kihajol. A szél az arcát éri. Megcsapja a kellemes, hűvös érzés. A férfi köhint egyet. A nő visszacsukja az ablakot és visszaül. A nő szóra emeli a száját, de nem szól semmit sem. Újra a körmét rágja. Éppen egy szép kis darabot köp ki a szájából. A vonat zakatol, füstöl, a fogaskerekek járnak. A férfi nem teszi le az újságot egy pillanatra sem. A vonat zakatol. A fogaskerekek járnak. A tiszta éjszakai égen megjelennek a felhők. Kezd hűlni a levegő. Esni fog.

 A nő megint feláll, kinyitja az ablakot és kihajol. Az arcát megcsapja az eső és a szél. Behunyja a szemét, a szája mosolyra nyílik. Testét átjárja a friss, könnyed levegő, haja lengedezik a szélben. A férfi megint köhint. A nő mintha meg sem hallaná. A férfi hangosabban köhint. A nő becsukja az ablakot és visszaül. Egy idézet jár a fejében. Nem tudja pontosan, hogy is van. Nagyon ismerős neki, de mégsem. Az sem tiszta számára, melyik könyvben van. Agyal. Gondolkozik. „Minden család a maga módján hasonló és boldogtalan.” Nem tudja pontosan. Zavarja. A fogaskerekek járnak. A vonat zakatol. Az idő egyre viharosabb. Esik. Dörög. Villámlik. A vonatfülkében a levegő egyre fullasztóbb. De az ablakot nem lehet kinyitni. Beragadt. A nő feláll.  

Nyitná a kabinajtót, de az be van ragadva. Nem enged. Mindent megpróbál, de semmi. De az ajtó makacs és beragadt. A férfi látja, ahogyan küszködik a nő, de nem segít neki. Az újságban tovább lapoz a pipát közelebb emeli a szájához és fújja a füstöt. A kabin előtt elsétál egy kellemes megjelenésű Úr. Jóképű, helyes, elegáns zakót hord. Az Úr látja, ahogyan a nő szenved az ajtóval, segít neki. Kiszabadult. A nő megköszöni az Úrnak a segítséget. A nő siet. Belép a mosdóba. Belenéz a tükörbe. Gyűrött arc, karikás szem. Elégedetlen. Gyorsan elvégzi a dolgát, kezet mos, majd visszamegy a fülkébe. Visszaúton elhalad az Úr mellett. Az Úr rámolyosog. A nő lesüti a szemét. Csak egy fél pillantást vet az Úrra. Ismerős neki. Mintha látta volna már valahol. Hosszú fekete haj, igéző barna szem, fekete szakál. De gyors léptekben siet vissza a kabinba, becsukja maga mögött az ajtót és leül. Az órájára pillant.

A vonat zakatol, a fogaskerekek járnak. A felhők gyülekeznek.

– Mit olvasol? – kérdi a nő a férfitól.

– Újságot, amint azt te is látod.

– Nem úgy. Sport, gazdaság, politika?

– Mit érdekel az téged. Nő vagy. Szavazati jogod sincs. A sporthoz sem értesz.

A nő nem akar vitába bonyolódni. Megszokta, hogy a férfi ilyen. Ebben a mostani helyzetben, a gyászban, nem lenne helyénvaló, ha visszaszólna neki.

– Hány órakor kezdődik a temetés? – kérdezi a nő a férfit.

– Pontban délben.

– És hány óra még az út?

– Eléggé hosszú.

A nő kipillant. Kint még minden sötét. Messze még a reggel. A vonat tovább zakatol, nem áll meg, sípol, a fogaskerekek járnak. A nő elkezd izzadni. A homlokán gyöngyöznek az izzadságcseppek. Zavarja a füst. A férfi nem hagyja abba a pipázást. Gomolygó füst van a kabinban. A nő feláll. Nyitná ki az ablakot. De az nem enged. Próbálkozik. Erősen. Minden erejét megfeszíti. De az ablak makacs. Nem engedi a nőnek, hogy kinyissa. A férfi közben az újságban tovább lapoz. Közben tovább fújja a füstöt.  A nő nem adja fel. Kínlódik. Erőlködik. Végül egy résnyire sikerült kinyitnia. Egy kevés levegő beáramlik a kabinba. Már nem olyan nagy a füst. Visszaül. Ásítozni kezd. Szemét becsukja, mély levegőt vesz. Aludni szeretne. De nem tud. A vonat csak zakatol, halad, sípol, füstöl. Kint hatalmasat villámlik. A nő ettől megijed. Átül a férfihoz Reszket.

– Ne félj. Ez csak egy kis villámlás volt. Ülj vissza. Folytatnám az olvasást.  

A nő ott marad a férfi mellett. Eszébe jut, amikor kicsiként mennyire fél a vihartól. Ha villámlott, dörgött, mindig az apjához menekült. Ő mindig megvigasztalta. De az apja már régóta nem él. A férfi nem vesz róla tudomást. Ő nem vigasztalja meg.  A férfi éppen az aktuál politikához lapozott: „Kun Bél sebesléptekkel hagyta el az országot, a Tanácsköztársasság megbukott” – olvassa éppen a férfi. A nő percekig ott ül, majd visszamegy a helyére. Újra villámlik egy hatalmasat. Jégeső esik. Csak úgy csapkodja a vonatot. Mintha háború lenne. Fegyverpattogás. A nőnek rémképzetei vannak. Eszébe jut a Nagy Háború. Amikor elvesztették a fronton az első közös gyermeküket. Most pedig a második gyermekük temetésére mennek. Folyik róla a víz. Remeg. Hangosan zihál. Kapkodja a levegőt. Egyre erőteljesebben. Kint még jobban rákezd a jégeső. Egyre zajosabban. A vonat zakatol. Villámlik. Fúj a szél. A nőnek erős hányingere van. Messze még a reggel.   

Hányni fog. A kabinban alig van tíz fok, mégis, ő úgy érzi, hogy negyvenfok van. Elmondja, ne mondja? Tartozik neki ennyivel. Most, hogy a második fiuk is meghalt. Az igazság. Soha sem szerette a férfit. A gyerekeket igen. A mellkasa szúrni kezd. Feláll. Járkál. Közben a fejét fogja. Sírni kezd. A férfi tovább olvass az újságot. Elmondja, ne mondja? Lábai alatt inog a talaj. Szédül. A boldog tudatlanság. Joga-e van-e hozzá, hogy tudja. Vagy maradjon meg a hitében. Amiben eddig is élt. Öklendezik. Leül. Lassan veszi a levegőt, mélyeket lélegez. Próbálja magát nyugtatni.

A férfi tovább lapoz az újságban. Nem akarja letenni. Nem tudna a nő szemébe nézni. Az igazság. Elmondani neki vagy sem. Hogy nem az, akinek eddig hitte. Hogy köze volt a második fiuk halálához. Hogy megakadályozhatta volna a fiuk halálát. De nem tette. Hagyta, hogy kivégezzék. Leteszi az újságot. Belenéz mélyen a nő szemébe. A nő is az övébe. „Vajon tudja, vajon sejti, hogy egyik gyermeke sem az övé volt? Hogy a fiú, akinek a temetésére megy, nem az övé? Elmondjam, ne mondjam? Megérdemli, hogy tudja az igazat?”

 A férfi nagy és mély levegőt vesz. „Most mélyen a szemembe néz. Vajon tudja, vajon sejti, hogy nem az, vagyok, akinek gondol? Hogy Kun Béla cinkosa voltam? Tudja, hogy a fiunk, akinek a temetésére megyünk, miattam halt meg? Elmondjam vagy ne mondjam. Megérdemli az igazságot? Hiszen sohasem szeretettem. Hideg voltam hozzá mindig is.”

A vonat zakatol. A fogaskerekek járnak. Kint az idő egyre viharosabb. A jégesők csak úgy csapkodják a vonatot. Mintha még mindig tartana a Nagy Háború. Mintha nem ért volna véget. A nő és a férfi egymás szemébe néznek. A nő próbál kiolvasni belőle valamit. A férfi is a nő szeméből. Farkasszemet néznek egymással. Mind a kettő lelkét súlyos teher nyomja. A vonatút még hosszú, lassan hajnalodik. Csak reggelre érnek oda. Ki fog vallani? Jobb a tudatlanság? Vagy az igazság? Vajon, ha az egyik vall, követi a másik is?

A nő feláll, elkezd fel-lejárkálni a kabinban. A férfi visszaveszi az újságot és tovább olvas. A nő járkál. A magassarkúja hangosan kopog. A férfit zavarja a kopogás. Kopp. Kopp. Kint a jégeső is kopog. A vonat meg sípol. A nő tovább járkál. Hangosan veszi levegőt. A hányingere csak még jobban felerősödött. A torkában a gombóc egyre nagyobb. A sírás kerülgeti. Leül. Feláll. A férfi látja, hogy a nő ideges. A férfi tovább olvas. Nem foglalkozik vele. Próbálja elterelni a gondolatait.

Eltelik pár óra.

Az időjárás már nem olyan viharos. Már nem esik a jégeső. A szél is elállt. A nap pedig elkezdett feljönni. A nő örömmel konstatálja, hogy itt a reggel. Már nem olyan sokáig kell utazni. Nem sokára ott vannak. A légzése egyre nyugodtabb. Már nem izzad. Hányingere elmúlt. Nemsokára odaérnek a helyszínre. A vonat mindjárt célba ér. A férfi hangosan horkol. Szeme csukva. Szája nyitva. Csak a féri horkolása hallatszik. A természet csendben van. A vonat elkezd lelassítani. A nő feláll, elkezdi rendbe szedni a ruháját. Készül a leszállásra.

A nő és a féri leszállt a vonatról. Egymás mellett sétálnak. Annak a látszatát keltik, hogy minden rendben. Hogy nem titkolnak egymás elől semmit sem. A temetésen meg kell játszania a nőnek azt, hogy a férfié volt a gyerek. A férfinek pedig azt, hogy semmi köze nem volt a fiuk halálához. Hogy nem volt köze a Tanácsköztársasághoz. A boldog tudatlanságban sétálnak tovább. Egyik sem szól a másikhoz. Eldöntötték. Nem szólnak semmit sem. Tovább játszanak, színlelnek egymás előtt. A világ előtt. Életük végéig.

Minden és mindenki hazudhat neked. A társadalom, a csajod, a faszid, anyád, apád, a tanárod, a kormány, a buszsofőr, a lakótársad, a tévé, az újság, a szomszéd. Sőt, még saját magadnak is hazudhatsz. De egy dolog egészen biztosan nem fog neked hazudni: a tükör. Amikor odaállsz elé, amikor belenézel, mit látsz? Látod, hogy mekkora szar alak vagy? Egy hazug, senkiházi, aki mindenkinek hazudik, és neki is mindenki hazudik? A tükör tudja. Őt hiába akarod becsapni, hiába hízelegsz előtte. Áltatod magad, hogy „de én király vagyok, én vagyok a tökéletes személy, engem mindenki szeret”. A faszt. A tükör a szemedbe mondja. „Undoríró vagy. Legszívesebben összetörném saját magamat, csak hogy ne lássalak magamban téged.” De persze nem hiszed el. Miért is hinnéd? Apád azt mondja, te vagy a legnagyobb. Anyád szerint te vagy a legszebb. A csajod szerint neked van a legnagyobb farkad. A barátaid szerint maga vagy a megtestesült tökély. És te elhiszed. Nekik hiszel. Azoknak, akik a képedbe hazudnak. Csak éppen azt tartod hazugnak, aki a téged a legjobban ismer, aki téged mindennap lát. A tükör látott sírni. Látott, amikor hánytál. Látta, amikor három hónapig nem borotválkoztál, de utána vetted a fáradtságot és lenyested a szőrt az arcodról. Látta, amikor önkielégítést végeztél. Látta, amikor napi tizenkét órát tanultál a vizsgára, hogy átmenj. Látta, amikor hajnali négy órakor részegen beestél az ajtón és a konyhába aludtál el. Látta, amikor egy helikopterrel mentél esküvőre. Látta, amikor megcsaltad a barátnődet. Ő mindent látott. Mégse neki hiszel. Hiszel az újságoknak, a médiának, akik becsapnak, befolyásolnak, riogatnak, rémisztgetnek. Hiszel a plakátoknak, hogy most akciós a csirke farhát. Majd megveszed, megeszed és kihányod, mert romlott volt a csirke. Hiszel a gumióvszernek, hogy nem fog elszakadni, de elszakad és terhes lesz a barátnőd. Majd otthagyod. Hiszel a pénisznövelő reklámnak, hogy most rendeld meg és garantáltan negyvencentis lesz a farkad. Hiszel az egyháznak, hogy a mennyországba kerülsz. Hiszel a filmeknek, hogy az élet is happy enddel fog végződni. Mondd, akkor a tükörnek miért nem hiszel?

Azért, mert ő az igazat mondja. Azt, amit nem akarsz hallani. Szembesít a kőkemény igazsággal. Hogy szar vagy. Hogy elbasztad az életed. Hogy halálod után senki sem fog emlékezni a nevedre. Hogy kukacok fognak belőled lakmározni. Hogy a temetésedre senki sem fog elmenni. Hogy nincsenek barátaid. Hogy egyedül élsz, egyedül fogsz meghalni. Hogy nem tudsz egy kurva bolognait megcsinálni. De nem, te gyáva vagy és ezt nem akarod hallani. Azt akarod hallani, hogy ügyes vagy, meg az élet szép, meg fel fogsz állni, meg az élet igazságos. Azt akarod hallani, ma még Magyarországon sajtószabadság van és demokrácia. De a tükör, amely tartalmazza az igazságot, az szörnyű. Meg kell semmisíteni a tükröt. Össze kell törni. És te össze is töröd. Darabokra törik a tükör. Erre képes vagy. A tükör darabokban, de az életed még nagyobb darabokban hever. A tükröt majd más összerakja, akinek számít a tükör véleménye. De a te szar életed darabjait senki sem szedi fel és ragasztja meg.

Néha jólesik csak úgy káromkodni ennyit. Egy jóleső baszd meg. Vagy csak úgy simán leírni, hogy fasz. Vagy pina. Vagy tegnap megbasztam a barátnőmet. Mondjuk ezt pont nem tettem, mert nincs barátnőm, kettő, ha lenne, őt akkor se basznám meg. Mert azt a csajt baszom meg, akit felszedek egy buliban, majd hazaviszem és megbaszom. De nem, a barátnőmmel szeretkezem. Vagy szeretkezni szokás. Tudja a fasz. Mondjuk az pont tudja. És hogy miért nincs barátnőm? Mert utálom a nőket Az összes nőt. Hogy miért utálom őket? Mert az könnyebb. Utálni mindig jobb meg könnyebb, mint belátni, hogy egy puha kis pöcs vagyok, aki nem képes felszedni egy lányt sem. Nem, ezt letagadom, elfojtom, mintha nem is lenne. Ehelyett azt kell mondani, mindenért a nők a hibások. Mindennek Éva az oka. Ő rontotta meg a férfit. A férfi, a teremtés koronája, ő, soha sem lehet hibás. Mert ő tökéletes. Meg a férfinak farka van, vagyis más néven fasza. És akinek fasza van, az a tökéletes, az a jó. Vagyis, ő sohasem hibázik, mivel én is férfi vagyok, ebből következik, hogy én sem hibázom. De ha már eleget utáltam a nőket, akkor kit tudok még okolni? Isten, hát persze. Ő teremtett mindent. Az egész világot, a földet, meg engem. Ő az oka mindenek. Hogy nem vagyok elég okos, elég helyes, hogy lecsúsztam az egyetemről, hogy nincs munkám. Hogy itthon éhezem. Dögöljön meg, haljon meg, nem kell Isten! De nincs is Isten. Akkor a kormány, az a mocskos, semmirevaló kormány. Hát persze. Lopnak, csalnak, hazudnak, stadiont építenek, ahelyett, hogy munkát adnának nekem. Fel kell lógatni mind, az egészet. Levágni a kezüket, hogy ne tudjanak többet lopni. Utálom a matektanáromat, aki minden órán kihívott felelni. Ő tehet róla, hogy nem vettek fel matek szakra, az ő hibája volt. Imádtam a matekot, a mindenem volt, de az a szemét, semmire való alak, csak azért, mert utált, mert nem kedvelt, kibaszott velem. Minden órán kihívott felelni. Bezzeg a lányok, csak azért mert Isten adott nekik két szép mellet, csak azért már előnyt élveznek, meg ők a minden. A lányokat nem hívta ki soha se felelni. Senki. Se a matektanár, se más tanár. A majdnem menyasszonyom. Szerettem. Imádtam. Ő volt a mindenem. Miatta vagyok ott. Megvolt a gyűrű, esküvő időpontja, minden, erre valamiért éppen korábban hazajött a munkájából és ágyban talált két másik nővel. Esküvő lefújva, mindennek vége. Ha nem ér haza, akkor most lenne két gyerekem, feleségem, munkám, házam. Az a hülye kurva. Az első főnököm, hát persze. Őt is utálom. Az első és utolsó munkám. Egy érettségivel nem volt könnyű elhelyezkedni, de egy jó ajánlólevél meg egy jó matektudás nagy előny volt. De az a fasz, kirúgott. Mert voltam merészelni késni mindennap. Meg megdugni a lányát. Ennyi volt az indok. Semmi más. Dögöljön meg.  A postás. Mindig késve hozza a leveleket, ha valami fontos levelet várok, fix hogy délután hozza meg. A nő, a buszon, aki a pasijával beszél. A pénztáros a boltban. A buszsofőr. A nő a tévében. A focistákat. A filmsztárokat. A pornósztárokat. Gyűlölök mindenkit. Mert gyűlölni jó. De miért is? Mert félek. Félek szembenézni, odaállni a tükör elé és azt mondani, hogy nem a nők, nem Isten, nem a kormány, nem a matektanárom, nem a volt menyasszonyom, nem az első főnököm, nem mások, én magam vagyok a hibás. Én és kizárólag senki más. Én basztam el az egész életemet. De nem, ehhez túl gyáva vagyok. Bátornak kéne lenni, de az nem voltam soha sem. Maradok gyáva. És gyűlölök mindenkit. Mert az könnyű. Mert az jó. Gyűlölj te is mindenkit!

Nem olyan régen kimentem a strandra fürdeni, meg úszni, mert nyár van, vagyis csak volt, meg meleg, és olyan jó volt úszni és süttetni a hasamat. Mellettem nem olyan messze egy roppant érdekes beszélgetésre lettem figyelmes. Egy középkorú hölgy, meg egy szintén középkorú férfi éppen olyan mélységekbe menő beszélgetést folytattak, hogy muszáj voltam végig hallgatni. Szó volt itt mindenről: a bevándorlókról, akiket az USA küld Európába, hogy elfoglalják a kontinenst, meg hogy az amerikai repülők által húzott csíkok, tudod, amik ott fent vannak az égén, na, azokkal mérgezik az európai embereket. Ennek hallatán, úgy döntöttem le kell ülnöm a gép elé és írnom kell. Az összeesküvés-elméletek egyre jobbak, viccesebbek és a számuk megállíthatatlanul növekszik. Olyanokat képesek kitalálni egyes emberek, hogy a fejemet fogom. Ebben az a még szomorúbb, hogy sokan el is hiszik. De most jövök én! Megosztom veled a legújabb fejleményeket, amiket hosszas, évtizedes kutatómunkám által sikerült felderíteni! Lesz itt szó mindenről, olyanokat fogsz megtudni, hogy el sem fogod, akarod hinni. Pedig mindenki tudja, József Attila óta, hogy: „Te jól tudod, a költő sose lódit”. Különben is, hazudni bűn, erre Harry Potter hívta fel a figyelmünket. Meg az internetre mindig szinte csak igaz és valódi hírek kerülnek fel, meg írások, mert az internet csakis megbízható forrás. Tarts felem kedves olvasó!

Köztudott tény, hogy éltek dinoszauruszok, méghozzá hozzávetőlegesen kétszázmillió éve. Majd kihaltak. De mi okozta a halálukat? Miért kellett ezeknek a hatalmas, szép, nagy, csodás állatoknak meghalni? Valóban úgy tűntek el a föld színéről, ahogyan tanítják, ahogy a wikipédián szerepel? Vagy valami egészen titokzatos, rejtélyes dolog végzett velük? Több évig kutattam, jártam a világot, végeztem különböző kutatásokat. Most közlöm az eredményt. Több csontot is találtam, meg egy rejtélyes könyvet is, amely tele volt rejtélyes jelekkel. Elküldtem egy laborba megvizsgálni, ahol kiderült, hogy az első irodalmi műről van szó, amelyet egy Homerius Trianusz Ilias Oduseus egyed készített. A mű hatalmas, szerepelnek benne háborúk, szerelmi történetek, és minden egyéb. Ő volt az utolsó élő dinó, aki leírta, miért is ő maradt az egyetlen, mi okozta a pusztulást a fajának. Nem más, mint egy atombomba! De ki dobta le? Miért? Hogyan? Nos, a teljes mű nem került elő, csak egy töredéke, de Homerius részletesen tárgyalja, hogy a szépséges szép Helenékisz trójaikusz dinó kegyéért harcoltak, a dinók két csoportra osztottak és végül egy dinónak elege lett az egész háborúból, úgy döntött, a faj megérett a pusztulásra. A háború tíz hosszú és kemény éven át tartott, majd jött Atombosztatikus Akhileszuszi és egy atombombával végett vetett mind a háborúnak, mind a dinoszauruszok korának. Egyedül Homerius maradt életben, hogy az utókor számára megőrizze mind azt, amit a világ, de legfőképpen az amerikaiak és az oroszok mind a mai napig titkolnak előlünk!

Millió legenda kering, hogy Attila, az első magyar király, mert ugye köztudott, hogy mi, magyarok, a hunoktól származunk, hiszen Hungary. A hülye is tudja, hogy Hun, benne van a nevében, meg Attila, az egy magyar név! Attila, egyébként, aki a másik magyar, Nagy Sándor őse, 410 körül született majd lett hun és magyar király. Birodalma hatalmas volt, mindenki rettegte az erejét, de idejekorán meghalt. Majd halála után hármas koporsóba temették és mélyen beengedték a Tiszába, hogy senki se kereshesse meg. De a buták, nem gondolták rám, a nagyságosra, aki megtalálta a híres nevezetes sírt! Átúsztam az egész Tiszát, nem mondom, eléggé fárasztó volt, több évig tartott, de a lelkes munka meghozta az eredményt. Megtaláltam az első magyar király sírját! Hogy hol, merre bukkantam rá, az természetesen titok. Attila testét valóban hármas koporsóba temették el, sőt, a magyar zászló nemzeti színeibe, ez is újabb bizonyíték rá, hogy magyar volt. Piros, fehér, zöld. Nem volt könnyű munka felnyitni a koporsót, de végül sikerült és megtaláltam a híres király csontvázát! A csontvázat a szekrényembe rejtettem el, a hármas koporsót pedig jó áron eladtam az oroszoknak.

A Biblia. Az egész keresztény vallás erre a hatalmas műre épül, meg persze a zsidó vallás is. Pontatlan az a kifejezés, hogy mű, mert a Biblia jelentése: könyvek. Vagyis sok, több száz könyv. De vajon ki írta a Bibliát, valóban a négy evangélista szerezte az újszövetséget, és azok a próféták írták az ószövetséget, akikről tudunk? Valóban Isten szavai szerepelnek benne? Mi bizonyítja, hogy Jézus Isten fia volt? Több éves kutatásom során jártam Izraelben, Jeruzsálemben, Betlehemben, megtekintettem Jézus szülőhelyét, és megdöbbentő iratokat találtam. Olyasmi jutott a kezembe, ami az egész keresztény vallás létjogosultságot megkérdőjelezi, sőt, szinte értelmetlen is vallásról beszélni. Emberei millió hisznek valami olyasmiben, amely nem több mint csupán mese és kitaláció. Az egész egy jól komponált, megszerkesztett irodalmi mű, melynek nem más a szerzője, mint maga Jézus Krisztus, akit mindenki megváltónak ismer, meg Isten fiának. Holott egy közönséges csaló volt, egy közepes tehetségű író, aki álnevet választott. Az eredeti neve: János Kristóf, ebből is világos, hogy ő is, mint mindenki, magyar származású volt. Egy közönséges parasztcsaládba született, apja József, anyja Mária. Szintén magyar nevek! Kristóf naphosszat olvasta Homéroszt, meg az összes nagy költőt, írót, és eldöntötte, hogy ő mind nagyobb lesz ezeknél, egy vallást fog megalapítani, hozzá pedig ír egy óriási, hatalmas könyvet, amit Bibliának fog elnevezni. Az unalmas részekbe nem mennék bele, hogy hogyan dolgozott, mi volt az ihlet, hány éven keresztül írta a könyvet, miért gondolta meg magát, hogy ő, mint főszereplő fog szerepelni a könyvben, nem mint író. A lényeg a lényeg, hogy az egész keresztény és zsidó vallás kitaláció, maga, a magyar származású János Kristóf volt az író, főszereplő, és emberek milliói követnek egy olyan személyt, aki egy közepesnél talán jobb írói tehetséggel rendelkezett, de mindenképpen óriási képzeleterővel volt megáldva. És a terve, nos, az tökéletesen bevált. A világ legolvasottabb könyve lett, de én, nagyon sok kutatással végre lerántottam róla, egy csalóról a leplet!

Tudta? Vagyis feltételezem, hogy igen. Csak rosszul. De mégis miről van szó? Az első éjszaka jogáról a középkorban. Köztudott tény, hogyha valaki a középkorban frissen megházasodott, akkor a földesúré volt az első éjszaka joga, vagyis, hogy elvegye a szűzlány ártatlanságot. Ez egyfajta adó volt, a sok más mellé, ha a házaspár nem teljesítette, a férj nem adta oda a feleségét urának, akkor a földesúr megcsonkíthatta a férj nemes részét. Nos, eddig terjed mindenkinek a tudása, de még milyen rosszul! Ugyanis. Levéltárak, múzeumok, könyvtárak, a Budai vár, bejártam mindent, leutaztam Kolozsvárra, az alföldre, Borsodba, adatokat gyűjteni, régi írásokat, krónikákat, mindent, amit csak lehetett a középkori szexuális életről. És kedves olvasóm, megdöbbentő dolgokat véltem felfedezni. Rengeteg krónika, história, dal, minden arról tesz tanúbizonyságot, hogy a földesúrnak nem volt semmilyen joga sem arra, hogy nemi életet létesítsen a friss arával. Sőt, az a földesúr, aki ezt megtette, megpróbált élni ezzel a nem létező jogával, az a fejét vesztette. De akkor mi is az igazság? A lelkes kutatómunkám kiderítette. Létezett az első éjszaka joga. Csak nem a földesurat illette meg az a nemes kiváltság, hanem a mindenkori magyar királyt. Így van. Mert mi lehet szebb, nemesebb egy szűzlánynak, mint annál, hogy maga a király vegye el az ártatlanságát? Középkori törvények sora említi, hogy több király is ki akart bújni a felelősség alól, de nem lehetett. Teljesíteni kellett. Nagy Lajos emiatt egy nápolyi hadjáratot volt kénytelen későbbre halasztani, mert egy hétig csak az országot járta. A másik érdekesség, hogy nem lehetett akármikor házasodni, hanem csak akkor, amikor király az országban tartózkodott, nem volt semmilyen külföldi hadjárata, mert akkor ugye nem tudta teljesíteni királyi kötelességét.

Jelenlegi kutatómunkám ideig tartott. De ne hidd azt, kedves olvasó, hogy tényfeltárásom ezzel véget ért. Dehogy! A java még csak most kezdődik. Egész életemet a magyar nép szolgálatára tettem fel, hogy csakis kizárólag igaz hírekkel szolgáltassak az embereknek. Végre valaki kimondja azt az igazságot, amelyre mindannyian szomjazunk! A manna, az édes ambrózia, mindenki megkapja a magáét! Lerántom a leplet hazugságokról, csalásokról, csakis a színtiszta igazságot írom le. Legközelebb miről fogok íni? Egy kis előzetes: a holdra szállásról lerántom a leplet, szó lesz arról, hogy titkos orosz kémek mérgező anyagot csempésznek a vízbe, ezzel fertőzve a magyar népet! Továbbá: Petőfi Sándor eltűnésének igaz története. És még több izgalmas és érdekfeszítő tény! Csak itt nálam! A legközelebbi írásom alkalmával találkozunk!

Mindig is meseországba vágytam. Jó, oké, nem mindig, de két éve egészen biztosan. Arról álmodoztam, hogy bekerülök. De ehhez el kellet végezni a kezdő lépést,  teljesíteni egy kisebb szúrópróbaszerű feladatot.  Ennek megvalósítása érdekében, hogy átugorjam a kezdő lécet, éjt nappallá téve jártam a mesterekhez, hogy tanítsanak varázsolni, tanítsanak meg mindenre, hogy felvételt nyerjek meseországba, ebbe a különös és csodás helyre. Meseország lett a mindenem. Az életem. Mindenhova elkísért. Meseországról álmodoztam éjjel, nappal, amikor ebédeltem, amikor fogat mostam, mindig és mindenkor. Majd eljött a nagy nap, a „vizsga”, ami nevetségesen könnyű volt, szinte rutin munka. Így könnyen bekerültem meseországba, kérdés sem volt, hogy nekem helyen van ott. Boldog voltam, ó, de még mennyire. Repülni szerettem volna a boldogságtól, de sajnos ekkor még nem tudtam. Immáron egy éve, hogy meseországban élek. Milyen gyorsan eltelik itt az idő. De miért is vagyok itt? Úgy szólván mindenért. Ahhoz, hogy igazi Mester legyek, a nagybetűs, nagy Mester, ahhoz el kellet jutnom ide, meseországba, és el kell végeznem a húsz évig tartó képzést. A célt már teljesítettem, vagyis bent vagyok, de hogy végig csinálom-e a húsz év kemény képzést? Biztosan. De kezdjük az elején, haladjunk időrendi sorrendben, az első naptól kezdve a mostaniig. Csodás utazásra hívom az olvasót, téged, gyere el velem meseországba, nyerj betekintést a mindennapi életbe, a mesterképzésbe, a manók világába, mindenféle-és fajta csodába.

Az első nap mindig kritikus az új helyen, nekem is az volt meseországban. Izgulás, kapkodás, hol a varázskönyvem, hol vannak a ruháim, bepakolás, el ne késsek, mert az első nap, az meghatározó élmény. Végül beértem, beléptem a kapun. Meseország: úgy képzeld el, mint a mennyországot. Na, nem azt, amit a vallások leírnak, meg amit elképzeltek úgy alapból, hanem tényleg az igazi és csodás Mennyországot. Ahol minden mennyei. A sör, a lányok, az étel, a patakban édes nedű folyik, meztelen lányok szaladgálnak, á, minek is sorolni. Elképzelni sem tudod. Nem áltatlak téged, mert látom, ahogy csöpög a nyálad, izzadsz, te is ide vágyakozol. Meseországba. Hát persze. Az első napok, mit napok, hetek semmittevéssel teltek, feküdtem meztelenül a fűben, mellettem, felettem, alattam csodaszép lányok, mézes csokis habbal etettek, felettem egy manó szállt el, édes hangján énekelt. Nem is akartam elhinni, hova kerültem. Persze nehogy azt hidd, hogy egyedül jöttem meseországba, rajtam kívül sokan, több tízezren érkeztek ide. Meseországba könnyű bekerülni. Mindenkit ámulatba ejtenek a lányok, a sör, a zene, a manók. Úgy telt el három hónap, mintha három óra telt el volna. Továbbra is csodás lányok társasságát éreztem, napi 10-12 órát aludtam, a mesterek pedig hagyták, hadd élvezzem a szabadságot. A társaim is hasonlóak tettek, volt, aki még nálam is vadabbul falta az életet, szó szerint, hiszen egy tündérlányt egyben lenyelt, de aztán persze szerencsére kiköpte, de szegény lány soha sem nyerte vissza meseszép alakját.

Azt hinné az ember, hogy meseországban nincsen se ősz, se hideg, se eső, se csúnya lányok, se rossz ízű nedű. Ez sajnos nem így van, mert a tanoncok élete nemcsak játék és mese, mint azt sokan hiszitek, gondoljátok, hanem sokkal több. Eljött a bizonyítás ideje, amikor a mesterek számon kérték tőlünk, az itt töltött hónapokat. Én közben meg habzsoltam az édességeket, mindig más tündérlány ajkából ettem a mannát. De eljött, beköszöntött a kőkemény tél. Kétségbeestem. Hogy most akkor mi lesz, itt a tél, mind megfagyunk, mind meghalunk! Mert meseországban két évszak van. Tizenegy hónapig tartó nyár, és egy hónap tél. Kemény faggyal, mínusz száz fokos hideggel kísérve. Továbbá három méteres hópelyhek hullnak az égből, a tó befagy, nem lehet belőle édes nedűt inni, a meztelen tündérlányok eltűnnek, az alma megfagy, nem lehet megenni. Éhség, zordság, kegyetlenség.

Egészen különös feladatot kaptunk elsőre a mesterektől: meztelen testtel, a mínusz százfokos hidegben át kellett korcsolyázni az ötezer méter hosszú tavon. Persze úgy, hogy soha sem korcsolyáztam még életemben. Meg szinte senki. Sokkal jobb lett volna úszni a jéghideg vízben, mondom ezt úgy, hogy úszni sem tudok. De nem volt választás, cselekedni kellet és végigcsinálni. Megszabadultam minden ruhámtól, társaim is szinte kivétel nélkül így tettek. Ők még akkor sem fogták fel, hogy mi is van, azt hitték jó buli lesz ez is. De nem az volt. Elindult a menet, egyszerre több tízezer meztelen test vágott neki a korcsolyázásnak a százfokos hidegben. Sokan már elsőre elbuktak, elcsúsztak, míg mások lazán siklottak tova. Volt, aki elesett, de felkelt. Ekkor már senki sem nevetett, viccelődött, arcunkra fagyott a mosoly. Sokan lefeküdtek a jégre várni a hosszú és szenvedéssel teli halált.Mások visszafordultak és térden csúszva könyörögtek a mesterekhez, hogy ők ebből nem kérnek, mehessenek haza, elég volt ebből. Végül sikerült teljesíteni a távot több ezer társammal karöltve.

A második évemben több szomorú dolog történt, de több pozitív is. Kezdjük a rosszal. Szerelmes lettem. Én balga, buta, idióta, hülye, barom, seggfej, nem egy szép csodás tündérlányba, hanem egy szirénbe lettem szerelmes. Odüsszeusz, a bátor, a kalandhős, mindenki példaképe ellen tudott állni a csábításuknak. Sőt, Zrínyi Miklós sem hódolt be szépségüknek. Bezzeg én. A szirén édes hangjával, csodás külsejével magához láncolt. Tudtam, hogy milyenek a szirének, mégsem akartam elhinni. Hogy ő más, meg ő a kivétel, meg nem minden szirén falja fel az embert. Ez a szirén ennél rosszabbat tett velem. Inkább ölt volna meg, lakmározott volna a húsomból, májamból, de ő nem ezt tette velem. Sokadik kellemes esténket töltöttük együtt, sétáltunk a naplementében, fölöttünk pillangókisasszonyok szálltak, a manók énekeltek, pompás volt minden. De a szirénnek eljött az idő, tudta, érezte, hogy szerelmes lettem belé. Megvárta azt a pillanatot, hogy szerelmemről tanúbizonyságot tegyek, hogy az örök életre meghívjam magamhoz, de ekkor váratlanul letérdepelt, majd felkapott a felsőtestemhez, a jobb kezével kitépte a szívemet, és felfalta. Én rögtön összeestem. Két nap múlva tértem magamhoz, szív nélkül. Hiába kerestem a mellkasomban a helyét, hol van, hol dobog, nem találtam. De mégis életben maradtam, szív nélkül.

A következő hónapokban megtanultam repülni, tüzet nyelni, sőt, még egy kicsit varázsolni is. Elfojtottam minden érzésem, igaz, nem is volt mivel éreznem. Balgák azok az emberek, akik azt vallják, hogy a szív csak egy szerv, az agyunkban érezzük a szerelmet, a gyűlöletet, hogy minden ott összpontosul. Mestereim büszkén néztek, rám, látták rajtam, hogy nagyon szorgalmas vagyok, ha így haladok, nem is kell húsz év, mire elvégzem a képzést. Hamarabb Mester lehettek. De mi lett a többiekkel, kérdeznéd kedves olvasó, a több tízezer varázsló tanonccal? Sokan nem bírták a képzést, rengetegen ott hagyták, nem akartak varázslók, mesterek lenni, felszívta őket a föld, de volt, akit tényleg. Saját szememmel láttam, hogy sétált és a föld magába szívta. Volt, aki a közeli vulkánba ugrott egy fejest, volt, aki sárkánypréda lett. Meseország nem csak játék és mese. Élnek itt sárkányok, szirének, küklopszok, gonosz mesterek, de van itt tündér, pillangó, csodás patak, virágzó fa. Attól függ, melyik oldalát nézzük. Vannak, akik a helyért jönnek ide, hogy ez milyen jó buli, meg Meseország, ahol tényleg édes nedű folyik a patakban, ahol tényleg meztelen lányok szaladgálnak és manók énekelnek andalítóan. Bekerülni könnyű, de bent maradni, az már nehezebb. Lesz még keményebb feladat is, mint meztelenül korcsolyázni száz fokban. Kell majd sárkánnyal harcolni egy fakarddal, meg kell dugni egy sellőlányt. Java még csak most jön. De én még a sellőt is megdugom majd, ha arról van szó, hogy Mester lehessek. Megtanultam, hogyha keményen küzdök, akkor elérem a célom, Mester leszek, tudni fogom a mindent is. A világ keletkezését, az élet értelmét, hány isten van, minden kérdésre választ kapok. Mindenre képes leszek. Talán, még szeretni is, de ahhoz szereznem kell magamnak egy új szívet. Más szívét. Ölnöm kell érte.

Őszinte leszek, már mért is ne volnék az?  Nagyon szeretek metaforákat, allegóriákat alkalmazni az írásaimban. Imádom, ha valami rejtélyes, titokzatos és igazából senki se tudja a szerzőn kívül, hogy valójában mire gondolt. Például a nikkel szamovár lehet a kommunizmus jelképe, de az is lehet, hogy Kassák csak éppen szomjas volt és megkívánt egy teát. Továbbá egy anekdota szerint egyszer Arany János a következőt írta egy műve utáni kritikára: „Gondolta a fene”- hogy ez valóban megtörtént vagy csak legenda, nem tudni. De az biztos, hogy sokszor egyáltalán nem arra gondolt a költő, ami elsőként eszünkbe jutna róla. Dehogy tartom magam írónak vagy költőnek, és mégis, ha valamit leírok egy „versemben” vagy egy „novellámban”, miért hiszik azt az emberek, mások, hogy én vagyok ott, velem történik meg? Én csak írok, de néha a kezem vándorútra kel és parancsolni se tudok neki, csak ír. Nincs hatalmam a kezem, sőt, az ujjaim fölött, sőt, nem is írok, hanem gépelek. Hogyha már ennyire kötözködő kedvemben vagyok. Most pedig jöjjön néhány jól ismert toposz, vicc, mese, történet, anekdota, egyszóval minden. És hát mi a tanulság? Mi a metafora? Mi az allegória? Rajtam kívül ezt senki se fogja tudni, vagyis lehet, hogy éppen gondoltok majd valamire, miközben olvassátok, de köze sincs a valósághoz. Lehet a lila elefánt a szabadság és a boldogság jelképe, vagy a magányé és pesszimizmusé. De közben a lila elefánt talán csak elbaszott korcs, az én agyam szüleménye. Néhol pedig lehet, bejön és igazatok lesz. Vagy nem. De elég is volt ennyi bevezető. Csapjunk bele.

Élt egyszer, egy nagyon messzi, távoli falucskában egy kisfiú. Ez a falu olyan, de olyan mesze volt, ahol még a kurta farkú malac se kúrt, akarom mondani túrt. A kisfiút nevezzük Álmosnak. Ez az Álmos mindig sokat álmodozott. Amikor megszületett ez a gyerek, az édesanyja ültetett egy fát a kertjükbe, hogyha az majd megnő, legyen miből almapálinkát főzni. Az alma nem is arra való, hogy megegyék, vagy süteményt süssenek belőle, vagy lekvárt, vagy bármi más nem tetsző dolgot. De Álmos egyre jobban nőtt, vagyis kicsit, az almafa meg nagyon. Mikor Álmos ötéves lett, az almafa már háromszáz méter magasra nőtt. Az almák meg dugig voltak a fán, csodaszép, szebbnél szebb piros, zöld, narancs, almákkal, meg mákkal is, mert ez egy olyan okos és jó fa volt, hogy minden almafajta termett rajta. Kicsit néha verekedett egymással a jonatán meg a birs, hogy ki a szebb, melyikből lesz finomabb pálinka, de egyik se tudott győzni. Álmos úgy gondolta, hogy neki a legtetején lévő, legszebb alma kell, hiába háromszáz méter magasan van, ő azt meg fogja mászni. Vette is a kis létrát és elindult felfele. Tört előre, de már a tíz méternél egy csúnya bácsi állt előtte, még hozzá meggy formájában, aki megállította: „Fiam, itt nem mehetsz tovább, mert úteághozkodás, útelgázdadosás, nehéz szó, útelgázosodáshoz érkeztél”- Álmos hallgatott rá és visszamászott. Teltek múltak az évek, de Álmos nem adta fel, a fa meg tovább nőtt. Hétéves a kis Álmos, ő meg egyre magasabb lett, már elérte a tíz métert, de pechjére a fa már ötszáz méter magasan ágaskodott előtte. De felmászott, próbálta leszakítani az első almát, de nem sikerült, az alma nem engedte. Mászott tovább, a többi alma elkezdte kinevetni, hogy nézzétek már mekkora egy kis csávó, mit akar ez? Megenni? Egy almát? Ő nem tudja, hogy az alma nem evésre való? Nem járt sikerrel, hiába próbálkozott. Így teltek az évek, Álmos egyre magasabb lett, már ötvenméteres meglett legényke lett, de a fa már a kétezer métert is meghaladta. Ekkor úgy döntött, beöltözik kukacnak, hátha sikerrel fog járni, mert az almák szeretik, ha néha beléjük hatol egy hatalmas kukac. Így egy ötvenméteres kukac mászott fel a fára, de az almák, nem akarták, hogy ez a kukac bármit is kezdjen velük, nevetségesebben nézett ki kukacként, mint emberként. Kapta jobbról és balról is a pofonokat: „Nézz már ide, egy hatalmas gyerek, aki kukacnak öltözött, mit akarhat ez?” Álmos lemászott és szomorúan konstatálta, hogy nem jött be a terve. Sok évig próbálkozott, kilátástalanul, néha napján, amikor leesett egy alma a földre, azt felszedte és beleharapott, de már meg volt rothadva. Álmos, amikor elérte a tizenkettedik életévet, már háromszáz méter magas meglett ember lett, a fa meg megállt a növésben, nem nőtt tovább egy centimétert sem, az almák se lettek kövérebbek, ők sem híztak már sokat. Hiába volt már Álmos eléggé magas, meg eléggé fess, hogy felmásszon a fára, nem próbálkozott. Tudta, hogy eddig esélytelen volt, mi változott volna meg? Se hite, se önbizalma nem volt. Az anyja meg egyfolytában csak korholta, hogy másszon már fel, mert szomjazik egy finom pálinkára, de Álmos nem volt rá képes. Hiába jött meg az esze, hogy az alma nem arra való, hogy kukacként belemásszunk, vagy megegyük, hanem arra, hogy pálinkát kell főzni belőle. Késő volt. Álmost a sok kudarc elbizonytalanította, és amikor az egyik reggel kiment a fa alá napozni, az egyik legöregebb, legcsúnyább alma leesett a fa tetejéről, agyonütötte és belehalt. Ha nem halt volna meg, ő lett volna Nyúton, aki felfedezi, hogy van gravitáció, de mivel meghalt, így nem lett belőle senki.

Másik mesénk főszereplője pedig nem más, mint egy lila elefánt. Hogy miért lila, meg miért elefánt, senki se kérdezze tőlem. Találjátok ki. A lila elefántot nevezzük Vikinek, mert miért ne. Viki nagyon vékony kis elefánt volt, meg lila is volt, így kitűnt a többi elefánt közül, azért mert más volt, a sok fradista elefánt kiközösítette. Viki egyedül élt, nagyon magányosan, nem volt se barátja, se senkije. Egyik nap, az egyik elefánt megkérte a másik elefánt kezét, így következhetett ez elefántesküvő. Vikit is elhívták a lakodalomba, mert nem akarták kihagyni, ugyanis az szemétség lett volna. Viki nagyon készült a lagzira, ahol a Lagzi Lajcsi elefántot hívták meg zenésznek. Viki eldöntötte, ezen az esküvőn sok-sok finom tortát fog enni, annyit, amennyit csak tud, úgyis vékony, meg éhes egyfolytában és most majd mindent bepótol. Az esküvő napja eljött, szépen lezajlott, leszállt az este és a lagzi ideje. Lagzi Lajcsi rákezdett a zenére, minden elefánt táncolt, énekelt, pörgött, jól mulatott. Viki is, de ő a tortát várta. Neki csak a torta, semmi más nem kellet. Nem evett se levest, se főételt, se töltött káposztát, ő eldöntötte, hogy csak tortával fog jóllakni és semmi mással sem. Elmúlt hát az éjfél, következhetett a menyasszonyi torta, amelyből- úgy számolta az elefántpár - úgysem fognak sokan enni, így nem juthatott mindenkinek. De a pár tévedett, a tortát mindenki megrohamozta, enni és enni akartak belőle. Viki meg a sor végén állt, mire ő került volna sorra, hogy kapjon egy szeletet a tortából, nem maradt számára egy sem. Mindenki elvitte előle. Pedig ő már jó előre kinézte a sorban, hogy melyiket fogja enni. De egy gonosz elefánt elvette előle, így csalódnia kellett. Majd kinézett egy másik szelet tortát, de az sem lett az övé. Viki magányosan és szomorúan leült az asztalhoz és nézte, ahogyan a többiek jóízűen eszik a finom tortát: „Hogy fulladnának meg, nekik jutott, nekik mindig jut, nekem soha sem, hülye önző elefántok, én nem ettem se a levesből, se a főételből, se a tortából, semmiből sem. Ez az én sorsom, én egy kis hülye, idióta lila elefánt vagyok, akinek persze soha sem jut semmiből, amit kinéz magának, abból meg pláne nem. Pedig mennyire szeretettem volna enni  tortából, sokat, mindent, az egészet, de egy szeletet se ettem, pedig ha ettem volna, nem lennék éhes, olyan lennék, lehetnék mint a többi elefánt, mert rajtam kívül mindenki eszik, csak én nem. A többiek jobbak, többek, hogy esznek abból a tortából, én egy senki vagyok”- Viki nem vette észre, hogy nemcsak neki nem jutott a tortából, sokan éhesek maradtak, meg sok laktóz-érzékeny elefánt volt, aki nem bírta a tejszínes tortát, hiába evett jóízűen, sokan kihányták, meg aki evett a tortából, az sem volt olyan különleges elefánt. Persze finom volt a torta, de az élvezet hamar véget ért, alig tartott pár percig. Különben is, a pár úgy döntött, rendel még egy tortát hajnalra, de Viki azt már nem várta meg, túl türelmetlen volt. Felakasztotta magát és meghalt. A többi elefánt el sem temette szerencsétlent.

Már lassan nyolc hónapja, hogy véget ért a kapcsolatunk. Tavaly éppen szóbeli érettségi előtt történt a szakítás. Őszintén szólva meglepett, mert nem számítottam rá. Több éve, hogy együtt voltunk. Ha esett az eső, ha fújt a szél, ha havazott, jóban, rosszban, mindig kitartottunk egymás mellett. És mint derült égből fasírt villám, úgy csapott be a vég. Hirtelen. Egyik pillanatról a másikra. Semmi előzménye sem volt, semmi olyan jel, amely arra utalt volna, hogy most baj van, hogy most véget érthet szikrázó szerelmünk. De megtörtént, a fájdalom belém hasított és sírni támadt kedvem akkor, mikor nyilvánvaló lett, hogy vége. De nem vettem róla tudomást. Nem akartam, nem fogtam fel, el sem jutott az agyamig, hogy mi történt. Küzdöttem, harcoltam a kapcsolatunkért, de ezzel csak rosszabbat tettem. Ugyanis ő szünetet kért, vagyis azzal kezdte magyarázni, hogy most legyünk egy kicsit távol egymástól, pihenjek meg és akkor pár hónap múlva visszatérünk erre és újrakezdjük. Én ebbe nem mentem bele, hallani se akartam se a szünetről, se a szakításról. Vele akartam lenni most és mindörökké. Hajthatatlan hülye kis makacs voltam. A seb, amelyet az utána szereztem, hogy megpróbáltam menteni a menthetetlen még súlyosabb volt, mint elsőre. Az égő házra egy teli benzineskannát öntöttem a víz helyet. A fájdalomtól már nem sírtam, hanem bőgtem. Nem akartam elhinni, hogy ennyi együtt töltött csodás év után, ennyi remek emlék és így kell, hogy véget érjen. Mert lehet szépen is elválni, elbúcsúzni, de nem ennyire hirtelen és fájdalmasan.

De nem adtam fel továbbra sem, biztattam magam, hogy majd hét hónap múlva újra látom, újra működhet minden. Most hagyjunk egy kis időt ennek a kapcsolatnak, töltsünk egymástól távol minél több időt és akkor hátha újra lehet kezdeni. Mert rájön, mennyire hiányzom neki. Addig én pihenek, ő pihen, nem beszélünk, nem szólunk egymáshoz, messziről elkerüljük egymást. A terv remek volt, de a megvalósítás nem ment olyan könnyen, mint hittem. Eleinte fájdalmas volt, bevallom, hiszen felállni se tudtam, az ágyhoz voltam kötve, úgy fájt. Tudom, lehet, hülyén hangzik, hogy mi fájhatott ennyire, de ezt rajtam kívül úgy se tudja senki se átérezni, ezért jobb, ha nem is magyarázom. Eltelt kettő - három hónap, gyenge kísérletet tettem, hogy felvegyem a kapcsolatot vele, de kudarcba fulladt, így jobbnak láttam, ha tényleg hagyom a francba. Dolgoztam tovább, erősítettem magam, a tanulásba fojtottam a bánatom, próbáltam nem tudomást venni róla. Persze, amikor megláttam, a szívem kurvára megfájdult. Mintha késsel hasítottak volna bele és közben legalább ötször megforgatják benne, majd kihúzzák. Valami olyasmit érezhettem, mint Prométheusz, aki magatehetetlen, a sas egyre csak eszi a máját, de nem múlik el az érzés, a máj pedig újra visszanő és a fájdalom nem szűnik, hanem egyre élesebben hatol bele a testemben. Borzalmas kínokat kellet átélnem.

Közeledett a január, a megbeszéltek szerint, ekkor vesszük fel egymással újra a kapcsolatot. Nagyon vártam, tűkön ültem, számoltam vissza a napokat, hogy jöjjön már, jöjjön már, nem bírok magammal. Végül eljött, találkoztunk. Hatalmas örömöt és boldogságot éreztem a szívemben, annyira, de annyira örültem, hogy azt szavakkal ki sem lehet fejezni. Úgy tűnt sikerült mindent megbeszélni, a kapcsolatunk helyrejön. Eleinte hetente kétszer találkoztunk, én óvatosabb voltam, nem támadtam le annyira őt. Ez az első két hétben működött is, de aztán a harmadik héten kezdett mutatkozni az első jel, hogy nem, ez nem lesz az igazi. Egy kisebb félreértés, egy rossz mozdulat a részemről, és máris kezdtem kételkedni abban, hogy minden a régi lesz. De nem adtam fel, mert még mindig borzalmasan szerelmes voltam belé. Amikor először megláttam, fiatalon, óvodás koromban, akkor eltökéltem, hogy életem végéig vele leszek együtt, más nem is fog érdekelni. És most húszévesen eljutottam oda, hogy először szakítottunk, elkezdtük újra a kapcsolatot, de nem. Valamiért nem volt igazi az újrakezdés. Valami eltört. Mint a tükör, amely szilánkokra tört és szigszalaggal ragasztottam volna meg. Ilyen volt ez az újrajkezdés is. És hát a szigszalag meg nem tartott sokáig. Mert a következő találkozón olyasmi történt, ami véglegesítette, hogy nem, ez nem fog menni. Egy hétig nem beszéltünk egymással, úgy döntöttünk, hogy én is, ő is átértékeli ezt a mostani időszakot, lehet e vajon még működőképes a mi kapcsolatunk, fog e lángolni úgy a tűz, hogy azt senki se fogja tudni eloltani. Én vártam, reménykedtem, nem csináltam semmit, de a helyzet nem változott. Végül rájöttem, hogy fájó szívvel le kell róla mondani, vagyis hosszú időre biztosan. Fájó, de bele kell törődni abba, hogy nem fogom látni, érezni, nem fog boldogságot okozni.

A végső döntést múlthéten mondta ki az orvos, miszerint műteni kell márciusban a térdem, így focizni ebben az évben egészen nem fogok tudni, a felépülési idő nyolc hónap legalább, így ha jól halad minden, jövőre újra visszatérhetek és találkozhatok az egyetlen szerelmemmel, a labdarúgással.

Valamely város, valamely egyetemén, annak valamely kávézójának teraszán ül három lány. A szőkét nevezzük Szandinak, a barnát Nórinak, a fekete hajú lányt pedig Dórinak. Kellemes szép idő van, november ellenére csodásan süt a nap. Sugarai beragyogják a fákat, melytől a föld életre kel, a hangyák vígan táncolnak, a madarak pedig fülbemászóan fütyülnek. Az évszak csodája, oly álomszerű, idilli ez a pillanat. Elég! Tudom, isteni tehetséggel megáldott író, költő, művész vagyok, de mindennek van határa. Ami sok, az sok. Inkább hegyezzük fülünket, szemünket, e három angyali szemű, vékony, fiatal, egyetemista lányra, hogy vajon miről társalognak.

- Te, nézd, itt jön Csabi. Köszönjünk neki? - szólt Szandi a két lányhoz.

- Persze, miért is ne - felelte a feltett kérdésre Nóri.

- Szia, csodaszép napot! - köszönt a három lány egyszerre.

- Sziasztok, szépséges szép lányok! - köszönt vissza a jólfésült, keretes szemüveget viselő srác, majd tovább haladt.

- Te, ez, meg ki volt? - tette fel értetlenül a kérdést Dóri.

- Az exem, egy rohadék – válaszolt a fent elhangzott kérdésre Szandi. Három hétig voltunk együtt. Nagyon szerettem őt. De szakított velem. Azzal az indokkal, hogy most egyedül akar lenni, nem akar kapcsolatot. Erre három héttel később új csaja lett, vele meg már hét hónapja vannak együtt.

- Undorító – felelte egybehangzó véleménnyel mind a három lány.

- Csajok, nézzétek, ott van Dávid! Beszél még vele valaki? Azt tudom, hogy mindnyájunkra írt. Mindig mindenkinek írogat. Azt hiszi így fog majd barátnőt szerezni. De olyan ronda. Reménytelen.

- Én ugyan már nem. Csapta a szelet nekem, de nem válaszoltam neki, majd letiltottam – válaszolta Dóri Nóri kérdésére.

- Én három napja randiztam vele, elvitt a rakpartra, hozott három üveg bort, majd smároltunk.    Este írt, hogy csodás volt, remekül érezte magát velem – mondta egyhangúan Szandi.

- És? Ennyi? Folytatása lesz? - kérdezte a két lány fejhangon egyszerre.

- Nem hiszem. Nem jön be. Kedves, aranyos, de nem. Így nem is írtam neki vissza. Erre jön, gyorsan, tegyünk úgy, mintha nem figyelnénk rá.

- Szia, Szandi, hogy vagy? Miért nem válaszoltál nekem? - tette fel kíváncsian a kérdést Dávid.

- Ő, szia, bocsi, de most nagyon sokat kell tanulni, tudod, holnap lesz az a zh, és most is arra készülünk, ne haragudj. De írok.

- Oké, mindenképpen írj. Várom! – majd kicsit csalódott, de bizakodó arccal tovább sétált Dávid.

- Holnap komolyan zh-t írunk? Én még semmit se tanultam, ne őrjíts meg Szandi! - kiabált rá barátnőjére Dóri.

- Dehogy, nem írunk. Csak kellet valami „kifogás”, hogy lerázzam. De lányok, nézzétek, ott jön a filozófiatanár. Azt hallottam, hogy egy gólyalányt felcsinált terhes is lett a csaj.

- Te most szívatsz? Én azt hittem Annával, azzal a mesterszakos lánnyal van együtt. Mondjuk azt meg kell hagyni, hogy ő az egyik legjobb tanár. Fiatal, helyes, ó - mondta vágyakozva Dóri.

- Családja van. Három gyereke. A felesége nemrég szült, nem hiszem, hogy megcsalná – állt ki a tanára mellet Nóri.

- Sziasztok, lányok! - Lépett oda hozzájuk a tanár. Szandi és Dóri a telefonját bámulta, egy halk jó napottal elintézték, de Nóri kedélyesen egy sziával köszönt.

- Te kavarsz a tanárral, neked tetszik! - akadt ki Szandi – Tegezted!

- Ugyan, menj már. Csak jóban vagyunk, egyszer segített egy feladatban. Nem kell mindig többre gondolni, olyat bele látni a dolgokba, ami nincs is.

- Na persze. De lányok, nekem most mennem kell órára. Jó kávézást. Sziasztok! - köszönésképpen puszilkodtak, majd Szandi elviharzott.

- Na, végre, hogy lelépett. Alig vártam. Azt se értem, mit keresett itt velünk – mondta Dóri a mellette lévő barátnőjének.

- Én sem bírom. Annyira álszent, meg csak azért jutott be az egyetemre, mert az apja valami állami cégnél dolgozik. És saját lakást vettek neki a szülei, és ők is tartják el. Én meg dolgozni kényszerülök és egy szar koliban élek – panaszkodott Nóri.

- Egyébként nézd, itt jön egy cuki srác. Antal. Olyan jól elbeszélgetünk Faceookon, mindig olyan édesen ír. Szólok neki, hátha idejön – Dóri felállt, majd elkezdett integetni, kiabálni Antal felé, de ő tudomást se vett róla, mint aki meg se hallja a meghallhatatlant, tovább robogott.

- Igazán „kedves” egy srác. Úgy tűnik, ennyit ér egy Facebookos beszélgetés, ügyet se vet rád – válaszolta Nóri – Nézd már, ki ez a srác, aki nagy kedvvel és sebesen közelít ide, pont feléd?

- Fogalmam sincs.

- Dóri, hé, hát, szia! Hogy vagy? Mit csinálsz a hétvégén, lenne kedved elmenni valahova?

- Ő, izé, ne haragudj, de te ki vagy? - kérdezte Dóri meglepetten az „idegen" sráctól.

- Múlthéten smároltunk egy buliban, a számod is megadtad, hívtalak, de nem vetted fel. A buliban megbeszéltünk, hogy a közeljövőben elmegyünk oda, ahova csak szeretnél menni. Nem emlékszel?

- Ja, de, izé, hogyne. Csak tudod ez a sok zh, meg előadás, meg olvasnivaló. Azt se tudom, hányfelé szakadok. A most hétvége egészen biztosan nem jó, mert izé, a nagymamámhoz megyek és, izé, kocsonyalekvárt fogunk csinálni.

- Ó. Szomorúan hallom. Akkor, szia. Minden jót, szép napod szépséges Dóri!

- Ez meg ki a fene volt? - kérdezte csodálkozva barátnőjét Nóri.

- Valami srác, aki jelentőséget tulajdonított annak, hogy részegen smároltam vele. Tudnám, miért kell ezt olyan nagydobra fújni.

- Nem nagydobra verni? - próbálta kijavítani Nóri a barátnőjét.

- Akkor az. Mindegy is. De most megyek könyvtárba, nagyon sok olvasnivalóm van. Örültem, hogy láttalak!

- Én is, szép délutánt!

Így a két lány elbúcsúzott egymástól, Nóri pedig egyből írt Szandinak, hogy mennyire idegesítő a Dóri, és hogyha lehet, legközelebb ne üljenek le vele kávézni.

Én pedig rendelek most két kávét, majd csodálkozom eme csodás őszi gyönyörben, amikor a levelek táncot lejtenek a szélben, amikor a nap aranysugarai megvillantják a mellettem elfutó szőke lány haját. Oké, oké, befogom és iszom a kávét.

Éhes vagyok. Több mint fél év telt el azóta, hogy istenigazából jóllaktam. Azóta csak morzsák jutottak nekem, amelyeket, mint a galamb fel- felcsipkedtem a földről. Ez a fokozatos éhség, szenvedés, nélkülözés, percről percre, óráról órára, napról napra rosszabb lesz. Ezt már nem lehet hova tovább fokozni. Tátongó űrt érzek, amelyet valahogy muszáj betömni. Rendeljek pizzát? Legyen. Azzal is érek valamit, talán egy-két órára elmúlik az a kívánatos érzés, amit érzek ott legbelül. A pizza megérkezik közel két órás késéssel. Majd, a számba veszem, megízlelem. Persze hideg és kihűlt. Nem az igazi. De több és jobb, mint a semmi. Mert a semminél minden jobb, vagyis néha a semmi talán jobb, mint egy hideg és kihűlt pizza. De én ilyen vagyok. Türelmetlen és éhes. Lusta vagyok felkelni az ágyból és elmenni egy étterembe, és kivárni a sort a finom és meleg levesre és a főfogásra. A desszertről ne is beszéljünk. Sokkal kényelmesebb az a megoldás, hogy itthon fekszem az ágyon, felveszem a telefont és tárcsázok. A pizza közben lassan elfogy, kicsit rágós, a széle kemény, de ez jutott nekem. Ez van. Ezt kell megenni. Miután végeztem, átfordulok a jobb oldalamra és tovább agyalok, hogy minek is rendeltem pizzát, ha jól se laktam. Mi értelme volt kidobni több ezer forintot egy hideg és kicsit sem finom, ételnek aligha nevezhető valamire.

És én ezen élek már több mint fél éve. Persze nemcsak hideg pizzát eszem, néha be-becsúszik egy kemény kifli vagy egy száraz zsömle. De az éhséget az sem tudja elmulasztani. És sajnáltatom magam, hogy éhes vagyok, nem kapok rendesen enni. Pedig étvágyam az lenne rendesen. Ha bemegyek egy cukrászdába, képes vagyok óráikig csak nézelődni, minden süteményt megnézek és elképzelem, hogyan tudnám megenni őket. De amikor végre nagy nehezen elszánom magam arra, hogy megvegyem, akkor valaki beelőz és megveszi előlem. És én meg bosszankodom és mérgelődöm. Mindig. Egyfolytában. Megállás nélkül.

Szörnyű kínszenvedés másokat nézni, ahogyan jóízűen falatoznak, eszik a finomabbnál finomabb ételeket, csak úgy habzsolják az ízletes ínyencségeket. Azt kívánom, amikor valaki egy finomságot eszik, hogy fulladjon meg. Vagy legyen rosszul. Hányjon tőle. Menjen a hasa. Irigy vagyok. De kurvára. Haragszom a világra. Mindenkire. Utálom az embereket, mert ők jóllaknak, nekik jutnak a fenséges étekből, a mannából, ők soha se éhesek, vagy nem annyira, mint én. Ők mások, mint én. Ők jobbak. Én egy senki vagyok. Nekem az éhség nem olyan, hogy elmúlik, majd újra feltámad. Ez fokozatos. Több mint fél éve egyfolytában van. Akkor is mindössze két hétig voltam jóllakott és elégedett. De az az állapot nagyon hamar elmúlt. Azóta is egyfolytában azon sajnálkozom, hogy milyen szép és jó volt az a két hét, hogy egy percig se voltam éhes, a legjobb és a legfinomabb étel jutott nekem mindennap. Persze nagyon féltem, hogy ezt a kiváló állapotot el fogom veszteni, mert kibaszott boldog voltam. És hogyan lehet az, hogy nekem is jut a jóból? Hogy én is megízlelem az élet gyönyörét? Még szép, hogy hamar véget is ért.

És mi lesz most? Fel kellene hagynom a hideg pizza evéssel. Le kellene fáradni az étterembe. Vagy legalábbis elindulni. Előre a jobb lábat, majd utána a balt. De jelenleg sajnáltatom magam. Kizárt dolognak tartom, hogy valahova is jól fogok lakni, hogy tele lesz a gyomrom. Mint egy elérhetetlen mennyország, földöntúli valami, amit nem tudok megfogni. Pedig másoknak sikerült többször is. És nekem is kétszer. Akkor miért ne jöhetne össze újból? És én meg közben kurvára irigy vagyok. Talán először ezt kellene legyőzni. Hogy bátran és elfogadóan tudjak nézni arra, aki vígan falatozik és nem azt kívánni tőle, mint a róka, hogy essen már ki a sajt a holló szájából. Továbbá fel kéne hagyni azzal, hogy csipegetek, beérem morzsákkal. De ezt persze mondani könnyű, az elképzelés csodálatos. De a megvalósítás az enyhén fogalmazva el van baszva.

Ui.: Segítséget kérek. Aki úgy érzi, hogy tudna nekem táplálékot adni, tippeket, tanácsot, hogyan tudnék jóllakni, újra teltséget érezni, az azon nyomban írjon, hívjon, keressen fel! Mert éhes vagyok.