Gyomorgörcs, idegesség, hányinger. Mintha az érettségi szóbelim ma lenne, és semmit se tanultam volna. Pedig erről szó sincsen, már három éve letudtam az érettségit. Mégis, ez az idegesség. ,,Beszélnünk kell. Nem telefontéma. Átmegyek hozzád”. Visszhangzott a barátnőm szavai, amelyeket tegnap mondott a telefonban. Vele már három hónapja vagyok együtt. Ez személyes rekord, hiszen az eddigi kapcsolataim többnyire nagyon rövid távúak voltak. Előfordult, hogy mindössze három óráig volt barátnőm. Ehhez képest ez az időszak már, amióta együtt vagyok a ,,párommal”, nagyon hosszú idő. Hogy én mennyire utálom ezt a szót: párom. Ez a fellengzős, fentebb stíl, hogy nekem ,,párom” van, te neked meg, maximum barátod vagy barátnőd, én több vagyok nálad. Ezzel a szóval egyébként az is a baj, hogy nem nevezünk meg konkrét személyt, nemet. Volt olyan, amikor beszélgettem egy sráccal, említi, hogy neki már két éve párja van. Kérdem tőle, na, mutatsz képet, dögös a csaj? Erre meg azt válaszolja, hogy férfi az illető.

Azt mondta a barátnőm, hogy délután hatra jön át hozzám. Mindjárt hat óra. Fokozódik az izgalom. Az első barátnőm Facebookon dobott ki. A másodikban volt annyi tisztesség, hogy találkoztunk, elmondta a dolgokat, hogy nem tudott túllépni az előző pasiján, meg nem szeret engem. És most jön a harmadik szakítás? Csengetnek. Itt van. Most. Nem hiszem el. Miért ért ide ilyen hamar? És miért csengett? Tudja a kódot, simán be tud jönni. Komoly dologról van szó. Lehet nem is jön fel, hanem azt akarja, hogy lemenjek. De akkor miért nem telefonál? Ezek a nők. Az a pár lépés, amíg kiérek a konyhába, majd beleszólok a kaputelefonba, valóságos kínpercek. Mint amikor a matektanárom kihívott felelni, én semmit sem tudtam, de mégis ki kellet menni. Megfontolt lépések, lassan, nem sietünk sehová.

• Szia, Drágám! Itt vagyok, gyere fel, nagyon várlak már!  
• Ő, izé, én csak a pizzát hoztam…

No, fene. Rendeltem volna pizzát? Úgy tűnik. Nyitom a kaput, a futár felbaktat, átadja a pizzát és fizetek. Kínos egy jelenetsor volt. Sonkás kukoricás. Valóban ezt rendeltem egy órával ezelőtt, teljesen ki is ment a fejemből. De most nem vagyok éhes, egy falat se menne le a torkomon.

Alig telik el pár perc, újra csengetnek. Most már tényleg ő lesz az. Kevésbé izgulok, mint amikor a pizza futár csengetett. A gombóc visszább szorul a torkomban. Beleszól, hogy menjek le, siet, nincsen sok ideje. Hatra már máshová kell mennie. Ez nem jó előjel. Pontosan ettől féltem. Siet. De hová? A nagyszüleihez? Találkozik egy barátnőjével? Vagy? Mihelyt leérek hozzá, ott áll előttem. A napfény megvilágítja gyönyörű szőke haját, az arca pirosan ragyog. Nem magas, de most mintha hirtelen két méter magassá nőtt volna. Mint egy óriás. Felnézek rá és belenézek mélyen a szemébe és látom, hogy valami nem nincs rendben. Eltűnt az a ragyogás, amely az első randin benne volt, amikor először megcsókoltam, amikor először lefeküdtünk. Most csak simán kék a szeme, semmi varázs, semmi nem rejtőzik benne.

• Szia – szólít meg érzelemmentesen.
• Szia – válaszolok neki, próbálnám megcsókolni, de ellök magától. Ennek nem lesz jó vége.
• Szakítok veled. Újra összejöttem az exemmel. Vége.
• De, de, de, miért? És hogy? – A gyomrom összeszorul. Titkon erre számítottam, ezt ,,vártam”, de most mégis lesokkolt. A titkos reménykedés, hogy nem, talán valami másról van szó. Aztán mégis. Pontosan erről van szó. Hogy vége. – Egyéb indok? Semmi?
• Semmi. Sietnem kell. Hat órakor már vele találkozom.

A követező pillanatban már azt veszem észre, hogy a szobámban vagyok és meredten bámulom a plafont. Hát ennyi volt. Legalább valami kedvesség, de semmi. Durván és őszintén, mintha szándékosan ez lett volna a célja, hogy a lelkembe gázoljon. Sikerült. Egy apró könnycsepp csordul ki a szememből, majd egyre több követi. Nem, nem szabad. A fiúk nem sírnak. Egy frászt nem.