Őszinte leszek, már mért is ne volnék az?  Nagyon szeretek metaforákat, allegóriákat alkalmazni az írásaimban. Imádom, ha valami rejtélyes, titokzatos és igazából senki se tudja a szerzőn kívül, hogy valójában mire gondolt. Például a nikkel szamovár lehet a kommunizmus jelképe, de az is lehet, hogy Kassák csak éppen szomjas volt és megkívánt egy teát. Továbbá egy anekdota szerint egyszer Arany János a következőt írta egy műve utáni kritikára: „Gondolta a fene”- hogy ez valóban megtörtént vagy csak legenda, nem tudni. De az biztos, hogy sokszor egyáltalán nem arra gondolt a költő, ami elsőként eszünkbe jutna róla. Dehogy tartom magam írónak vagy költőnek, és mégis, ha valamit leírok egy „versemben” vagy egy „novellámban”, miért hiszik azt az emberek, mások, hogy én vagyok ott, velem történik meg? Én csak írok, de néha a kezem vándorútra kel és parancsolni se tudok neki, csak ír. Nincs hatalmam a kezem, sőt, az ujjaim fölött, sőt, nem is írok, hanem gépelek. Hogyha már ennyire kötözködő kedvemben vagyok. Most pedig jöjjön néhány jól ismert toposz, vicc, mese, történet, anekdota, egyszóval minden. És hát mi a tanulság? Mi a metafora? Mi az allegória? Rajtam kívül ezt senki se fogja tudni, vagyis lehet, hogy éppen gondoltok majd valamire, miközben olvassátok, de köze sincs a valósághoz. Lehet a lila elefánt a szabadság és a boldogság jelképe, vagy a magányé és pesszimizmusé. De közben a lila elefánt talán csak elbaszott korcs, az én agyam szüleménye. Néhol pedig lehet, bejön és igazatok lesz. Vagy nem. De elég is volt ennyi bevezető. Csapjunk bele.

Élt egyszer, egy nagyon messzi, távoli falucskában egy kisfiú. Ez a falu olyan, de olyan mesze volt, ahol még a kurta farkú malac se kúrt, akarom mondani túrt. A kisfiút nevezzük Álmosnak. Ez az Álmos mindig sokat álmodozott. Amikor megszületett ez a gyerek, az édesanyja ültetett egy fát a kertjükbe, hogyha az majd megnő, legyen miből almapálinkát főzni. Az alma nem is arra való, hogy megegyék, vagy süteményt süssenek belőle, vagy lekvárt, vagy bármi más nem tetsző dolgot. De Álmos egyre jobban nőtt, vagyis kicsit, az almafa meg nagyon. Mikor Álmos ötéves lett, az almafa már háromszáz méter magasra nőtt. Az almák meg dugig voltak a fán, csodaszép, szebbnél szebb piros, zöld, narancs, almákkal, meg mákkal is, mert ez egy olyan okos és jó fa volt, hogy minden almafajta termett rajta. Kicsit néha verekedett egymással a jonatán meg a birs, hogy ki a szebb, melyikből lesz finomabb pálinka, de egyik se tudott győzni. Álmos úgy gondolta, hogy neki a legtetején lévő, legszebb alma kell, hiába háromszáz méter magasan van, ő azt meg fogja mászni. Vette is a kis létrát és elindult felfele. Tört előre, de már a tíz méternél egy csúnya bácsi állt előtte, még hozzá meggy formájában, aki megállította: „Fiam, itt nem mehetsz tovább, mert úteághozkodás, útelgázdadosás, nehéz szó, útelgázosodáshoz érkeztél”- Álmos hallgatott rá és visszamászott. Teltek múltak az évek, de Álmos nem adta fel, a fa meg tovább nőtt. Hétéves a kis Álmos, ő meg egyre magasabb lett, már elérte a tíz métert, de pechjére a fa már ötszáz méter magasan ágaskodott előtte. De felmászott, próbálta leszakítani az első almát, de nem sikerült, az alma nem engedte. Mászott tovább, a többi alma elkezdte kinevetni, hogy nézzétek már mekkora egy kis csávó, mit akar ez? Megenni? Egy almát? Ő nem tudja, hogy az alma nem evésre való? Nem járt sikerrel, hiába próbálkozott. Így teltek az évek, Álmos egyre magasabb lett, már ötvenméteres meglett legényke lett, de a fa már a kétezer métert is meghaladta. Ekkor úgy döntött, beöltözik kukacnak, hátha sikerrel fog járni, mert az almák szeretik, ha néha beléjük hatol egy hatalmas kukac. Így egy ötvenméteres kukac mászott fel a fára, de az almák, nem akarták, hogy ez a kukac bármit is kezdjen velük, nevetségesebben nézett ki kukacként, mint emberként. Kapta jobbról és balról is a pofonokat: „Nézz már ide, egy hatalmas gyerek, aki kukacnak öltözött, mit akarhat ez?” Álmos lemászott és szomorúan konstatálta, hogy nem jött be a terve. Sok évig próbálkozott, kilátástalanul, néha napján, amikor leesett egy alma a földre, azt felszedte és beleharapott, de már meg volt rothadva. Álmos, amikor elérte a tizenkettedik életévet, már háromszáz méter magas meglett ember lett, a fa meg megállt a növésben, nem nőtt tovább egy centimétert sem, az almák se lettek kövérebbek, ők sem híztak már sokat. Hiába volt már Álmos eléggé magas, meg eléggé fess, hogy felmásszon a fára, nem próbálkozott. Tudta, hogy eddig esélytelen volt, mi változott volna meg? Se hite, se önbizalma nem volt. Az anyja meg egyfolytában csak korholta, hogy másszon már fel, mert szomjazik egy finom pálinkára, de Álmos nem volt rá képes. Hiába jött meg az esze, hogy az alma nem arra való, hogy kukacként belemásszunk, vagy megegyük, hanem arra, hogy pálinkát kell főzni belőle. Késő volt. Álmost a sok kudarc elbizonytalanította, és amikor az egyik reggel kiment a fa alá napozni, az egyik legöregebb, legcsúnyább alma leesett a fa tetejéről, agyonütötte és belehalt. Ha nem halt volna meg, ő lett volna Nyúton, aki felfedezi, hogy van gravitáció, de mivel meghalt, így nem lett belőle senki.

Másik mesénk főszereplője pedig nem más, mint egy lila elefánt. Hogy miért lila, meg miért elefánt, senki se kérdezze tőlem. Találjátok ki. A lila elefántot nevezzük Vikinek, mert miért ne. Viki nagyon vékony kis elefánt volt, meg lila is volt, így kitűnt a többi elefánt közül, azért mert más volt, a sok fradista elefánt kiközösítette. Viki egyedül élt, nagyon magányosan, nem volt se barátja, se senkije. Egyik nap, az egyik elefánt megkérte a másik elefánt kezét, így következhetett ez elefántesküvő. Vikit is elhívták a lakodalomba, mert nem akarták kihagyni, ugyanis az szemétség lett volna. Viki nagyon készült a lagzira, ahol a Lagzi Lajcsi elefántot hívták meg zenésznek. Viki eldöntötte, ezen az esküvőn sok-sok finom tortát fog enni, annyit, amennyit csak tud, úgyis vékony, meg éhes egyfolytában és most majd mindent bepótol. Az esküvő napja eljött, szépen lezajlott, leszállt az este és a lagzi ideje. Lagzi Lajcsi rákezdett a zenére, minden elefánt táncolt, énekelt, pörgött, jól mulatott. Viki is, de ő a tortát várta. Neki csak a torta, semmi más nem kellet. Nem evett se levest, se főételt, se töltött káposztát, ő eldöntötte, hogy csak tortával fog jóllakni és semmi mással sem. Elmúlt hát az éjfél, következhetett a menyasszonyi torta, amelyből- úgy számolta az elefántpár - úgysem fognak sokan enni, így nem juthatott mindenkinek. De a pár tévedett, a tortát mindenki megrohamozta, enni és enni akartak belőle. Viki meg a sor végén állt, mire ő került volna sorra, hogy kapjon egy szeletet a tortából, nem maradt számára egy sem. Mindenki elvitte előle. Pedig ő már jó előre kinézte a sorban, hogy melyiket fogja enni. De egy gonosz elefánt elvette előle, így csalódnia kellett. Majd kinézett egy másik szelet tortát, de az sem lett az övé. Viki magányosan és szomorúan leült az asztalhoz és nézte, ahogyan a többiek jóízűen eszik a finom tortát: „Hogy fulladnának meg, nekik jutott, nekik mindig jut, nekem soha sem, hülye önző elefántok, én nem ettem se a levesből, se a főételből, se a tortából, semmiből sem. Ez az én sorsom, én egy kis hülye, idióta lila elefánt vagyok, akinek persze soha sem jut semmiből, amit kinéz magának, abból meg pláne nem. Pedig mennyire szeretettem volna enni  tortából, sokat, mindent, az egészet, de egy szeletet se ettem, pedig ha ettem volna, nem lennék éhes, olyan lennék, lehetnék mint a többi elefánt, mert rajtam kívül mindenki eszik, csak én nem. A többiek jobbak, többek, hogy esznek abból a tortából, én egy senki vagyok”- Viki nem vette észre, hogy nemcsak neki nem jutott a tortából, sokan éhesek maradtak, meg sok laktóz-érzékeny elefánt volt, aki nem bírta a tejszínes tortát, hiába evett jóízűen, sokan kihányták, meg aki evett a tortából, az sem volt olyan különleges elefánt. Persze finom volt a torta, de az élvezet hamar véget ért, alig tartott pár percig. Különben is, a pár úgy döntött, rendel még egy tortát hajnalra, de Viki azt már nem várta meg, túl türelmetlen volt. Felakasztotta magát és meghalt. A többi elefánt el sem temette szerencsétlent.