Éhes vagyok. Több mint fél év telt el azóta, hogy istenigazából jóllaktam. Azóta csak morzsák jutottak nekem, amelyeket, mint a galamb fel- felcsipkedtem a földről. Ez a fokozatos éhség, szenvedés, nélkülözés, percről percre, óráról órára, napról napra rosszabb lesz. Ezt már nem lehet hova tovább fokozni. Tátongó űrt érzek, amelyet valahogy muszáj betömni. Rendeljek pizzát? Legyen. Azzal is érek valamit, talán egy-két órára elmúlik az a kívánatos érzés, amit érzek ott legbelül. A pizza megérkezik közel két órás késéssel. Majd, a számba veszem, megízlelem. Persze hideg és kihűlt. Nem az igazi. De több és jobb, mint a semmi. Mert a semminél minden jobb, vagyis néha a semmi talán jobb, mint egy hideg és kihűlt pizza. De én ilyen vagyok. Türelmetlen és éhes. Lusta vagyok felkelni az ágyból és elmenni egy étterembe, és kivárni a sort a finom és meleg levesre és a főfogásra. A desszertről ne is beszéljünk. Sokkal kényelmesebb az a megoldás, hogy itthon fekszem az ágyon, felveszem a telefont és tárcsázok. A pizza közben lassan elfogy, kicsit rágós, a széle kemény, de ez jutott nekem. Ez van. Ezt kell megenni. Miután végeztem, átfordulok a jobb oldalamra és tovább agyalok, hogy minek is rendeltem pizzát, ha jól se laktam. Mi értelme volt kidobni több ezer forintot egy hideg és kicsit sem finom, ételnek aligha nevezhető valamire.

És én ezen élek már több mint fél éve. Persze nemcsak hideg pizzát eszem, néha be-becsúszik egy kemény kifli vagy egy száraz zsömle. De az éhséget az sem tudja elmulasztani. És sajnáltatom magam, hogy éhes vagyok, nem kapok rendesen enni. Pedig étvágyam az lenne rendesen. Ha bemegyek egy cukrászdába, képes vagyok óráikig csak nézelődni, minden süteményt megnézek és elképzelem, hogyan tudnám megenni őket. De amikor végre nagy nehezen elszánom magam arra, hogy megvegyem, akkor valaki beelőz és megveszi előlem. És én meg bosszankodom és mérgelődöm. Mindig. Egyfolytában. Megállás nélkül.

Szörnyű kínszenvedés másokat nézni, ahogyan jóízűen falatoznak, eszik a finomabbnál finomabb ételeket, csak úgy habzsolják az ízletes ínyencségeket. Azt kívánom, amikor valaki egy finomságot eszik, hogy fulladjon meg. Vagy legyen rosszul. Hányjon tőle. Menjen a hasa. Irigy vagyok. De kurvára. Haragszom a világra. Mindenkire. Utálom az embereket, mert ők jóllaknak, nekik jutnak a fenséges étekből, a mannából, ők soha se éhesek, vagy nem annyira, mint én. Ők mások, mint én. Ők jobbak. Én egy senki vagyok. Nekem az éhség nem olyan, hogy elmúlik, majd újra feltámad. Ez fokozatos. Több mint fél éve egyfolytában van. Akkor is mindössze két hétig voltam jóllakott és elégedett. De az az állapot nagyon hamar elmúlt. Azóta is egyfolytában azon sajnálkozom, hogy milyen szép és jó volt az a két hét, hogy egy percig se voltam éhes, a legjobb és a legfinomabb étel jutott nekem mindennap. Persze nagyon féltem, hogy ezt a kiváló állapotot el fogom veszteni, mert kibaszott boldog voltam. És hogyan lehet az, hogy nekem is jut a jóból? Hogy én is megízlelem az élet gyönyörét? Még szép, hogy hamar véget is ért.

És mi lesz most? Fel kellene hagynom a hideg pizza evéssel. Le kellene fáradni az étterembe. Vagy legalábbis elindulni. Előre a jobb lábat, majd utána a balt. De jelenleg sajnáltatom magam. Kizárt dolognak tartom, hogy valahova is jól fogok lakni, hogy tele lesz a gyomrom. Mint egy elérhetetlen mennyország, földöntúli valami, amit nem tudok megfogni. Pedig másoknak sikerült többször is. És nekem is kétszer. Akkor miért ne jöhetne össze újból? És én meg közben kurvára irigy vagyok. Talán először ezt kellene legyőzni. Hogy bátran és elfogadóan tudjak nézni arra, aki vígan falatozik és nem azt kívánni tőle, mint a róka, hogy essen már ki a sajt a holló szájából. Továbbá fel kéne hagyni azzal, hogy csipegetek, beérem morzsákkal. De ezt persze mondani könnyű, az elképzelés csodálatos. De a megvalósítás az enyhén fogalmazva el van baszva.

Ui.: Segítséget kérek. Aki úgy érzi, hogy tudna nekem táplálékot adni, tippeket, tanácsot, hogyan tudnék jóllakni, újra teltséget érezni, az azon nyomban írjon, hívjon, keressen fel! Mert éhes vagyok.