Vonatút

A fülkében két ember ül. Egy férfi és egy nő. A nő negyvenes évei elején jár, hosszú szőke haja a válláig ér. Elegánsan kiöltözött. Fekete szoknya, fehér blúz. A jobb kezén, méghozzá a gyűrűsujján egy gyémántgyűrűt hord. Nyakában ezüstszínű lánc lóg. Unottan bambul kifelé az ablakon, nézi az elsuhanó tájat. Vele szemben ül a férfi.  Olvas. Méghozzá egy újságot. Szájában pipa füstölög. Nem akar a nő szemébe nézni, az arca elé teszi az újságot.

A férfi az ötvenes éveiben jár. Egyszerű, kopott fekete zakót visel, alatta fehér ing és virágmintás rózsaszín nyakkendő ékesíti elegáns öltözetét. Haja nincs, de ezt szégyelli, ezért kalapot hord. Ha az újság nem takarná el teljesen az arcát, látni lehetne fekete Cipője elegáns, öltözékének a legékesebb darabja, fényes, valódi bőr. A vonat zakatol. A fogaskerekek járnak. A nő nem keresi a kontaktust a férfival. Az órájára pillant. Majd megint a táját nézi és megint az óráját. A hajával is játszik. Leveszi a gyűrűjét, átteszi a másik ujjára. Leveszi és visszateszi a gyűrűsujjára. A fogaskerekek járnak. A vonat sípol, dudál, süvít, halad az úton előre. Nincs megállás, nincs kiszállás a vonatból. A nőnek melege van. Kinyitja az ablakot, kihajol. A szél az arcát éri. Megcsapja a kellemes, hűvös érzés. A férfi köhint egyet. A nő visszacsukja az ablakot és visszaül. A nő szóra emeli a száját, de nem szól semmit sem. Újra a körmét rágja. Éppen egy szép kis darabot köp ki a szájából. A vonat zakatol, füstöl, a fogaskerekek járnak. A férfi nem teszi le az újságot egy pillanatra sem. A vonat zakatol. A fogaskerekek járnak. A tiszta éjszakai égen megjelennek a felhők. Kezd hűlni a levegő. Esni fog.

 A nő megint feláll, kinyitja az ablakot és kihajol. Az arcát megcsapja az eső és a szél. Behunyja a szemét, a szája mosolyra nyílik. Testét átjárja a friss, könnyed levegő, haja lengedezik a szélben. A férfi megint köhint. A nő mintha meg sem hallaná. A férfi hangosabban köhint. A nő becsukja az ablakot és visszaül. Egy idézet jár a fejében. Nem tudja pontosan, hogy is van. Nagyon ismerős neki, de mégsem. Az sem tiszta számára, melyik könyvben van. Agyal. Gondolkozik. „Minden család a maga módján hasonló és boldogtalan.” Nem tudja pontosan. Zavarja. A fogaskerekek járnak. A vonat zakatol. Az idő egyre viharosabb. Esik. Dörög. Villámlik. A vonatfülkében a levegő egyre fullasztóbb. De az ablakot nem lehet kinyitni. Beragadt. A nő feláll.  

Nyitná a kabinajtót, de az be van ragadva. Nem enged. Mindent megpróbál, de semmi. De az ajtó makacs és beragadt. A férfi látja, ahogyan küszködik a nő, de nem segít neki. Az újságban tovább lapoz a pipát közelebb emeli a szájához és fújja a füstöt. A kabin előtt elsétál egy kellemes megjelenésű Úr. Jóképű, helyes, elegáns zakót hord. Az Úr látja, ahogyan a nő szenved az ajtóval, segít neki. Kiszabadult. A nő megköszöni az Úrnak a segítséget. A nő siet. Belép a mosdóba. Belenéz a tükörbe. Gyűrött arc, karikás szem. Elégedetlen. Gyorsan elvégzi a dolgát, kezet mos, majd visszamegy a fülkébe. Visszaúton elhalad az Úr mellett. Az Úr rámolyosog. A nő lesüti a szemét. Csak egy fél pillantást vet az Úrra. Ismerős neki. Mintha látta volna már valahol. Hosszú fekete haj, igéző barna szem, fekete szakál. De gyors léptekben siet vissza a kabinba, becsukja maga mögött az ajtót és leül. Az órájára pillant.

A vonat zakatol, a fogaskerekek járnak. A felhők gyülekeznek.

– Mit olvasol? – kérdi a nő a férfitól.

– Újságot, amint azt te is látod.

– Nem úgy. Sport, gazdaság, politika?

– Mit érdekel az téged. Nő vagy. Szavazati jogod sincs. A sporthoz sem értesz.

A nő nem akar vitába bonyolódni. Megszokta, hogy a férfi ilyen. Ebben a mostani helyzetben, a gyászban, nem lenne helyénvaló, ha visszaszólna neki.

– Hány órakor kezdődik a temetés? – kérdezi a nő a férfit.

– Pontban délben.

– És hány óra még az út?

– Eléggé hosszú.

A nő kipillant. Kint még minden sötét. Messze még a reggel. A vonat tovább zakatol, nem áll meg, sípol, a fogaskerekek járnak. A nő elkezd izzadni. A homlokán gyöngyöznek az izzadságcseppek. Zavarja a füst. A férfi nem hagyja abba a pipázást. Gomolygó füst van a kabinban. A nő feláll. Nyitná ki az ablakot. De az nem enged. Próbálkozik. Erősen. Minden erejét megfeszíti. De az ablak makacs. Nem engedi a nőnek, hogy kinyissa. A férfi közben az újságban tovább lapoz. Közben tovább fújja a füstöt.  A nő nem adja fel. Kínlódik. Erőlködik. Végül egy résnyire sikerült kinyitnia. Egy kevés levegő beáramlik a kabinba. Már nem olyan nagy a füst. Visszaül. Ásítozni kezd. Szemét becsukja, mély levegőt vesz. Aludni szeretne. De nem tud. A vonat csak zakatol, halad, sípol, füstöl. Kint hatalmasat villámlik. A nő ettől megijed. Átül a férfihoz Reszket.

– Ne félj. Ez csak egy kis villámlás volt. Ülj vissza. Folytatnám az olvasást.  

A nő ott marad a férfi mellett. Eszébe jut, amikor kicsiként mennyire fél a vihartól. Ha villámlott, dörgött, mindig az apjához menekült. Ő mindig megvigasztalta. De az apja már régóta nem él. A férfi nem vesz róla tudomást. Ő nem vigasztalja meg.  A férfi éppen az aktuál politikához lapozott: „Kun Bél sebesléptekkel hagyta el az országot, a Tanácsköztársasság megbukott” – olvassa éppen a férfi. A nő percekig ott ül, majd visszamegy a helyére. Újra villámlik egy hatalmasat. Jégeső esik. Csak úgy csapkodja a vonatot. Mintha háború lenne. Fegyverpattogás. A nőnek rémképzetei vannak. Eszébe jut a Nagy Háború. Amikor elvesztették a fronton az első közös gyermeküket. Most pedig a második gyermekük temetésére mennek. Folyik róla a víz. Remeg. Hangosan zihál. Kapkodja a levegőt. Egyre erőteljesebben. Kint még jobban rákezd a jégeső. Egyre zajosabban. A vonat zakatol. Villámlik. Fúj a szél. A nőnek erős hányingere van. Messze még a reggel.   

Hányni fog. A kabinban alig van tíz fok, mégis, ő úgy érzi, hogy negyvenfok van. Elmondja, ne mondja? Tartozik neki ennyivel. Most, hogy a második fiuk is meghalt. Az igazság. Soha sem szerette a férfit. A gyerekeket igen. A mellkasa szúrni kezd. Feláll. Járkál. Közben a fejét fogja. Sírni kezd. A férfi tovább olvass az újságot. Elmondja, ne mondja? Lábai alatt inog a talaj. Szédül. A boldog tudatlanság. Joga-e van-e hozzá, hogy tudja. Vagy maradjon meg a hitében. Amiben eddig is élt. Öklendezik. Leül. Lassan veszi a levegőt, mélyeket lélegez. Próbálja magát nyugtatni.

A férfi tovább lapoz az újságban. Nem akarja letenni. Nem tudna a nő szemébe nézni. Az igazság. Elmondani neki vagy sem. Hogy nem az, akinek eddig hitte. Hogy köze volt a második fiuk halálához. Hogy megakadályozhatta volna a fiuk halálát. De nem tette. Hagyta, hogy kivégezzék. Leteszi az újságot. Belenéz mélyen a nő szemébe. A nő is az övébe. „Vajon tudja, vajon sejti, hogy egyik gyermeke sem az övé volt? Hogy a fiú, akinek a temetésére megy, nem az övé? Elmondjam, ne mondjam? Megérdemli, hogy tudja az igazat?”

 A férfi nagy és mély levegőt vesz. „Most mélyen a szemembe néz. Vajon tudja, vajon sejti, hogy nem az, vagyok, akinek gondol? Hogy Kun Béla cinkosa voltam? Tudja, hogy a fiunk, akinek a temetésére megyünk, miattam halt meg? Elmondjam vagy ne mondjam. Megérdemli az igazságot? Hiszen sohasem szeretettem. Hideg voltam hozzá mindig is.”

A vonat zakatol. A fogaskerekek járnak. Kint az idő egyre viharosabb. A jégesők csak úgy csapkodják a vonatot. Mintha még mindig tartana a Nagy Háború. Mintha nem ért volna véget. A nő és a férfi egymás szemébe néznek. A nő próbál kiolvasni belőle valamit. A férfi is a nő szeméből. Farkasszemet néznek egymással. Mind a kettő lelkét súlyos teher nyomja. A vonatút még hosszú, lassan hajnalodik. Csak reggelre érnek oda. Ki fog vallani? Jobb a tudatlanság? Vagy az igazság? Vajon, ha az egyik vall, követi a másik is?

A nő feláll, elkezd fel-lejárkálni a kabinban. A férfi visszaveszi az újságot és tovább olvas. A nő járkál. A magassarkúja hangosan kopog. A férfit zavarja a kopogás. Kopp. Kopp. Kint a jégeső is kopog. A vonat meg sípol. A nő tovább járkál. Hangosan veszi levegőt. A hányingere csak még jobban felerősödött. A torkában a gombóc egyre nagyobb. A sírás kerülgeti. Leül. Feláll. A férfi látja, hogy a nő ideges. A férfi tovább olvas. Nem foglalkozik vele. Próbálja elterelni a gondolatait.

Eltelik pár óra.

Az időjárás már nem olyan viharos. Már nem esik a jégeső. A szél is elállt. A nap pedig elkezdett feljönni. A nő örömmel konstatálja, hogy itt a reggel. Már nem olyan sokáig kell utazni. Nem sokára ott vannak. A légzése egyre nyugodtabb. Már nem izzad. Hányingere elmúlt. Nemsokára odaérnek a helyszínre. A vonat mindjárt célba ér. A férfi hangosan horkol. Szeme csukva. Szája nyitva. Csak a féri horkolása hallatszik. A természet csendben van. A vonat elkezd lelassítani. A nő feláll, elkezdi rendbe szedni a ruháját. Készül a leszállásra.

A nő és a féri leszállt a vonatról. Egymás mellett sétálnak. Annak a látszatát keltik, hogy minden rendben. Hogy nem titkolnak egymás elől semmit sem. A temetésen meg kell játszania a nőnek azt, hogy a férfié volt a gyerek. A férfinek pedig azt, hogy semmi köze nem volt a fiuk halálához. Hogy nem volt köze a Tanácsköztársasághoz. A boldog tudatlanságban sétálnak tovább. Egyik sem szól a másikhoz. Eldöntötték. Nem szólnak semmit sem. Tovább játszanak, színlelnek egymás előtt. A világ előtt. Életük végéig.