Mindig is meseországba vágytam. Jó, oké, nem mindig, de két éve egészen biztosan. Arról álmodoztam, hogy bekerülök. De ehhez el kellet végezni a kezdő lépést,  teljesíteni egy kisebb szúrópróbaszerű feladatot.  Ennek megvalósítása érdekében, hogy átugorjam a kezdő lécet, éjt nappallá téve jártam a mesterekhez, hogy tanítsanak varázsolni, tanítsanak meg mindenre, hogy felvételt nyerjek meseországba, ebbe a különös és csodás helyre. Meseország lett a mindenem. Az életem. Mindenhova elkísért. Meseországról álmodoztam éjjel, nappal, amikor ebédeltem, amikor fogat mostam, mindig és mindenkor. Majd eljött a nagy nap, a „vizsga”, ami nevetségesen könnyű volt, szinte rutin munka. Így könnyen bekerültem meseországba, kérdés sem volt, hogy nekem helyen van ott. Boldog voltam, ó, de még mennyire. Repülni szerettem volna a boldogságtól, de sajnos ekkor még nem tudtam. Immáron egy éve, hogy meseországban élek. Milyen gyorsan eltelik itt az idő. De miért is vagyok itt? Úgy szólván mindenért. Ahhoz, hogy igazi Mester legyek, a nagybetűs, nagy Mester, ahhoz el kellet jutnom ide, meseországba, és el kell végeznem a húsz évig tartó képzést. A célt már teljesítettem, vagyis bent vagyok, de hogy végig csinálom-e a húsz év kemény képzést? Biztosan. De kezdjük az elején, haladjunk időrendi sorrendben, az első naptól kezdve a mostaniig. Csodás utazásra hívom az olvasót, téged, gyere el velem meseországba, nyerj betekintést a mindennapi életbe, a mesterképzésbe, a manók világába, mindenféle-és fajta csodába.

Az első nap mindig kritikus az új helyen, nekem is az volt meseországban. Izgulás, kapkodás, hol a varázskönyvem, hol vannak a ruháim, bepakolás, el ne késsek, mert az első nap, az meghatározó élmény. Végül beértem, beléptem a kapun. Meseország: úgy képzeld el, mint a mennyországot. Na, nem azt, amit a vallások leírnak, meg amit elképzeltek úgy alapból, hanem tényleg az igazi és csodás Mennyországot. Ahol minden mennyei. A sör, a lányok, az étel, a patakban édes nedű folyik, meztelen lányok szaladgálnak, á, minek is sorolni. Elképzelni sem tudod. Nem áltatlak téged, mert látom, ahogy csöpög a nyálad, izzadsz, te is ide vágyakozol. Meseországba. Hát persze. Az első napok, mit napok, hetek semmittevéssel teltek, feküdtem meztelenül a fűben, mellettem, felettem, alattam csodaszép lányok, mézes csokis habbal etettek, felettem egy manó szállt el, édes hangján énekelt. Nem is akartam elhinni, hova kerültem. Persze nehogy azt hidd, hogy egyedül jöttem meseországba, rajtam kívül sokan, több tízezren érkeztek ide. Meseországba könnyű bekerülni. Mindenkit ámulatba ejtenek a lányok, a sör, a zene, a manók. Úgy telt el három hónap, mintha három óra telt el volna. Továbbra is csodás lányok társasságát éreztem, napi 10-12 órát aludtam, a mesterek pedig hagyták, hadd élvezzem a szabadságot. A társaim is hasonlóak tettek, volt, aki még nálam is vadabbul falta az életet, szó szerint, hiszen egy tündérlányt egyben lenyelt, de aztán persze szerencsére kiköpte, de szegény lány soha sem nyerte vissza meseszép alakját.

Azt hinné az ember, hogy meseországban nincsen se ősz, se hideg, se eső, se csúnya lányok, se rossz ízű nedű. Ez sajnos nem így van, mert a tanoncok élete nemcsak játék és mese, mint azt sokan hiszitek, gondoljátok, hanem sokkal több. Eljött a bizonyítás ideje, amikor a mesterek számon kérték tőlünk, az itt töltött hónapokat. Én közben meg habzsoltam az édességeket, mindig más tündérlány ajkából ettem a mannát. De eljött, beköszöntött a kőkemény tél. Kétségbeestem. Hogy most akkor mi lesz, itt a tél, mind megfagyunk, mind meghalunk! Mert meseországban két évszak van. Tizenegy hónapig tartó nyár, és egy hónap tél. Kemény faggyal, mínusz száz fokos hideggel kísérve. Továbbá három méteres hópelyhek hullnak az égből, a tó befagy, nem lehet belőle édes nedűt inni, a meztelen tündérlányok eltűnnek, az alma megfagy, nem lehet megenni. Éhség, zordság, kegyetlenség.

Egészen különös feladatot kaptunk elsőre a mesterektől: meztelen testtel, a mínusz százfokos hidegben át kellett korcsolyázni az ötezer méter hosszú tavon. Persze úgy, hogy soha sem korcsolyáztam még életemben. Meg szinte senki. Sokkal jobb lett volna úszni a jéghideg vízben, mondom ezt úgy, hogy úszni sem tudok. De nem volt választás, cselekedni kellet és végigcsinálni. Megszabadultam minden ruhámtól, társaim is szinte kivétel nélkül így tettek. Ők még akkor sem fogták fel, hogy mi is van, azt hitték jó buli lesz ez is. De nem az volt. Elindult a menet, egyszerre több tízezer meztelen test vágott neki a korcsolyázásnak a százfokos hidegben. Sokan már elsőre elbuktak, elcsúsztak, míg mások lazán siklottak tova. Volt, aki elesett, de felkelt. Ekkor már senki sem nevetett, viccelődött, arcunkra fagyott a mosoly. Sokan lefeküdtek a jégre várni a hosszú és szenvedéssel teli halált.Mások visszafordultak és térden csúszva könyörögtek a mesterekhez, hogy ők ebből nem kérnek, mehessenek haza, elég volt ebből. Végül sikerült teljesíteni a távot több ezer társammal karöltve.

A második évemben több szomorú dolog történt, de több pozitív is. Kezdjük a rosszal. Szerelmes lettem. Én balga, buta, idióta, hülye, barom, seggfej, nem egy szép csodás tündérlányba, hanem egy szirénbe lettem szerelmes. Odüsszeusz, a bátor, a kalandhős, mindenki példaképe ellen tudott állni a csábításuknak. Sőt, Zrínyi Miklós sem hódolt be szépségüknek. Bezzeg én. A szirén édes hangjával, csodás külsejével magához láncolt. Tudtam, hogy milyenek a szirének, mégsem akartam elhinni. Hogy ő más, meg ő a kivétel, meg nem minden szirén falja fel az embert. Ez a szirén ennél rosszabbat tett velem. Inkább ölt volna meg, lakmározott volna a húsomból, májamból, de ő nem ezt tette velem. Sokadik kellemes esténket töltöttük együtt, sétáltunk a naplementében, fölöttünk pillangókisasszonyok szálltak, a manók énekeltek, pompás volt minden. De a szirénnek eljött az idő, tudta, érezte, hogy szerelmes lettem belé. Megvárta azt a pillanatot, hogy szerelmemről tanúbizonyságot tegyek, hogy az örök életre meghívjam magamhoz, de ekkor váratlanul letérdepelt, majd felkapott a felsőtestemhez, a jobb kezével kitépte a szívemet, és felfalta. Én rögtön összeestem. Két nap múlva tértem magamhoz, szív nélkül. Hiába kerestem a mellkasomban a helyét, hol van, hol dobog, nem találtam. De mégis életben maradtam, szív nélkül.

A következő hónapokban megtanultam repülni, tüzet nyelni, sőt, még egy kicsit varázsolni is. Elfojtottam minden érzésem, igaz, nem is volt mivel éreznem. Balgák azok az emberek, akik azt vallják, hogy a szív csak egy szerv, az agyunkban érezzük a szerelmet, a gyűlöletet, hogy minden ott összpontosul. Mestereim büszkén néztek, rám, látták rajtam, hogy nagyon szorgalmas vagyok, ha így haladok, nem is kell húsz év, mire elvégzem a képzést. Hamarabb Mester lehettek. De mi lett a többiekkel, kérdeznéd kedves olvasó, a több tízezer varázsló tanonccal? Sokan nem bírták a képzést, rengetegen ott hagyták, nem akartak varázslók, mesterek lenni, felszívta őket a föld, de volt, akit tényleg. Saját szememmel láttam, hogy sétált és a föld magába szívta. Volt, aki a közeli vulkánba ugrott egy fejest, volt, aki sárkánypréda lett. Meseország nem csak játék és mese. Élnek itt sárkányok, szirének, küklopszok, gonosz mesterek, de van itt tündér, pillangó, csodás patak, virágzó fa. Attól függ, melyik oldalát nézzük. Vannak, akik a helyért jönnek ide, hogy ez milyen jó buli, meg Meseország, ahol tényleg édes nedű folyik a patakban, ahol tényleg meztelen lányok szaladgálnak és manók énekelnek andalítóan. Bekerülni könnyű, de bent maradni, az már nehezebb. Lesz még keményebb feladat is, mint meztelenül korcsolyázni száz fokban. Kell majd sárkánnyal harcolni egy fakarddal, meg kell dugni egy sellőlányt. Java még csak most jön. De én még a sellőt is megdugom majd, ha arról van szó, hogy Mester lehessek. Megtanultam, hogyha keményen küzdök, akkor elérem a célom, Mester leszek, tudni fogom a mindent is. A világ keletkezését, az élet értelmét, hány isten van, minden kérdésre választ kapok. Mindenre képes leszek. Talán, még szeretni is, de ahhoz szereznem kell magamnak egy új szívet. Más szívét. Ölnöm kell érte.