Már lassan nyolc hónapja, hogy véget ért a kapcsolatunk. Tavaly éppen szóbeli érettségi előtt történt a szakítás. Őszintén szólva meglepett, mert nem számítottam rá. Több éve, hogy együtt voltunk. Ha esett az eső, ha fújt a szél, ha havazott, jóban, rosszban, mindig kitartottunk egymás mellett. És mint derült égből fasírt villám, úgy csapott be a vég. Hirtelen. Egyik pillanatról a másikra. Semmi előzménye sem volt, semmi olyan jel, amely arra utalt volna, hogy most baj van, hogy most véget érthet szikrázó szerelmünk. De megtörtént, a fájdalom belém hasított és sírni támadt kedvem akkor, mikor nyilvánvaló lett, hogy vége. De nem vettem róla tudomást. Nem akartam, nem fogtam fel, el sem jutott az agyamig, hogy mi történt. Küzdöttem, harcoltam a kapcsolatunkért, de ezzel csak rosszabbat tettem. Ugyanis ő szünetet kért, vagyis azzal kezdte magyarázni, hogy most legyünk egy kicsit távol egymástól, pihenjek meg és akkor pár hónap múlva visszatérünk erre és újrakezdjük. Én ebbe nem mentem bele, hallani se akartam se a szünetről, se a szakításról. Vele akartam lenni most és mindörökké. Hajthatatlan hülye kis makacs voltam. A seb, amelyet az utána szereztem, hogy megpróbáltam menteni a menthetetlen még súlyosabb volt, mint elsőre. Az égő házra egy teli benzineskannát öntöttem a víz helyet. A fájdalomtól már nem sírtam, hanem bőgtem. Nem akartam elhinni, hogy ennyi együtt töltött csodás év után, ennyi remek emlék és így kell, hogy véget érjen. Mert lehet szépen is elválni, elbúcsúzni, de nem ennyire hirtelen és fájdalmasan.

De nem adtam fel továbbra sem, biztattam magam, hogy majd hét hónap múlva újra látom, újra működhet minden. Most hagyjunk egy kis időt ennek a kapcsolatnak, töltsünk egymástól távol minél több időt és akkor hátha újra lehet kezdeni. Mert rájön, mennyire hiányzom neki. Addig én pihenek, ő pihen, nem beszélünk, nem szólunk egymáshoz, messziről elkerüljük egymást. A terv remek volt, de a megvalósítás nem ment olyan könnyen, mint hittem. Eleinte fájdalmas volt, bevallom, hiszen felállni se tudtam, az ágyhoz voltam kötve, úgy fájt. Tudom, lehet, hülyén hangzik, hogy mi fájhatott ennyire, de ezt rajtam kívül úgy se tudja senki se átérezni, ezért jobb, ha nem is magyarázom. Eltelt kettő - három hónap, gyenge kísérletet tettem, hogy felvegyem a kapcsolatot vele, de kudarcba fulladt, így jobbnak láttam, ha tényleg hagyom a francba. Dolgoztam tovább, erősítettem magam, a tanulásba fojtottam a bánatom, próbáltam nem tudomást venni róla. Persze, amikor megláttam, a szívem kurvára megfájdult. Mintha késsel hasítottak volna bele és közben legalább ötször megforgatják benne, majd kihúzzák. Valami olyasmit érezhettem, mint Prométheusz, aki magatehetetlen, a sas egyre csak eszi a máját, de nem múlik el az érzés, a máj pedig újra visszanő és a fájdalom nem szűnik, hanem egyre élesebben hatol bele a testemben. Borzalmas kínokat kellet átélnem.

Közeledett a január, a megbeszéltek szerint, ekkor vesszük fel egymással újra a kapcsolatot. Nagyon vártam, tűkön ültem, számoltam vissza a napokat, hogy jöjjön már, jöjjön már, nem bírok magammal. Végül eljött, találkoztunk. Hatalmas örömöt és boldogságot éreztem a szívemben, annyira, de annyira örültem, hogy azt szavakkal ki sem lehet fejezni. Úgy tűnt sikerült mindent megbeszélni, a kapcsolatunk helyrejön. Eleinte hetente kétszer találkoztunk, én óvatosabb voltam, nem támadtam le annyira őt. Ez az első két hétben működött is, de aztán a harmadik héten kezdett mutatkozni az első jel, hogy nem, ez nem lesz az igazi. Egy kisebb félreértés, egy rossz mozdulat a részemről, és máris kezdtem kételkedni abban, hogy minden a régi lesz. De nem adtam fel, mert még mindig borzalmasan szerelmes voltam belé. Amikor először megláttam, fiatalon, óvodás koromban, akkor eltökéltem, hogy életem végéig vele leszek együtt, más nem is fog érdekelni. És most húszévesen eljutottam oda, hogy először szakítottunk, elkezdtük újra a kapcsolatot, de nem. Valamiért nem volt igazi az újrakezdés. Valami eltört. Mint a tükör, amely szilánkokra tört és szigszalaggal ragasztottam volna meg. Ilyen volt ez az újrajkezdés is. És hát a szigszalag meg nem tartott sokáig. Mert a következő találkozón olyasmi történt, ami véglegesítette, hogy nem, ez nem fog menni. Egy hétig nem beszéltünk egymással, úgy döntöttünk, hogy én is, ő is átértékeli ezt a mostani időszakot, lehet e vajon még működőképes a mi kapcsolatunk, fog e lángolni úgy a tűz, hogy azt senki se fogja tudni eloltani. Én vártam, reménykedtem, nem csináltam semmit, de a helyzet nem változott. Végül rájöttem, hogy fájó szívvel le kell róla mondani, vagyis hosszú időre biztosan. Fájó, de bele kell törődni abba, hogy nem fogom látni, érezni, nem fog boldogságot okozni.

A végső döntést múlthéten mondta ki az orvos, miszerint műteni kell márciusban a térdem, így focizni ebben az évben egészen nem fogok tudni, a felépülési idő nyolc hónap legalább, így ha jól halad minden, jövőre újra visszatérhetek és találkozhatok az egyetlen szerelmemmel, a labdarúgással.